Amerikai vadócok

2010. febr. 6. 2010. febr. 6. 10:15, cotta, még nincsenek kommentek

Kategóriák: Olvassunk világirodalmi klasszikusokat!
Címkék: A fűhárfa , Álom luxuskivitelben , Truman Capote

 

Nagyjából tíz éve olvastam Capote hidegvérrel megírt Hidegvérrel c. regényét, ami különben egészen jó könyv, de azért nem ösztönzött további Capote-könyvek olvasására. Aztán egy könyvtári selejtezéses tízforintos vásáron egy viharvert Capote-kötetet zsákmányoltam és most csak áldhatom hörcsög természetemet, mert mind A fűhárfa, mind az Álom luxuskivitelben  fergetegesen jó és ízig-vérig amerikai kisregények, sőt egyenesen gyógykönyvek.
Mindkét kisregényben különcök, lázadó nők szerepelnek, akik nem hajlandók elfogadni a társadalom vagy épp az öregség diktálta, illedelmes szabályokat. A fűhárfa hatvanéves, de tinédzserszellemű hősnője, Dolly például nem átall pénzéhes testvére, Verena elől egy óriási tiszafára épült kajibába költözni, vele tart a szintén periférikus helyzetű, néger Catherine és a lökött, outsider bíró, Cool. Csatlakozik hozzájuk a narrátor kisfiú példaképe is, a csavargó Riley és ezzel együtt egy pompás bagázst alkotnak a fa tetején, kivonulva a természetbe tüzet raknak, halat sütnek és az emberi kapcsolatokról, a szeretetről beszélgetnek. Nagyon emlékeztetett a hangulat  itt-ott Mark Twain vagy Thoreau könyveire, amiket imádok, talpraesett figurák, akiknek ráadásul valami eszméletlen humoruk is van. Persze a kiruccanás nem fog jó véget érni, de ez akkor is egy energetizáló kisregény, Capote stílusa pedig gyönyörűséges, lágy és plasztikus.

Az Álom luxuskivitelbenről egy Sandra Bullock-filmben, A hálózat csapdájában hallottam, ahol a gaz csábító a regényből készült filmbéli macskával veszi le lábáról Angela Benettet, szóval szinte végig erre a macskára próbáltam koncentrálni. De lehetetlenség volt egy olyan karakter mellett, mint Cily Hebrentch (hebrencs!), a szókimondó, csapongó, szétszórt nő, akinek minden vágya, hogy egy nap a luxustermékeket értékesítő Tiffany-ban vásárolhasson. Csakhogy Cily nomád identitása senkihez sem képes tartósan ragadni, pedig a narráror író másról sem ábrándozik, mint hogy az önmagát utazónak tituláló, formabontó hölgy kegyeibe férkőzzön. Cily cserélgeti barátait, gazdag és egzotikus férjekről ábrándozik, kalandvágyból maffiavezéreket látogat a Sing-Singben, és ami a szívén, az a száján, imádnivaló karakter. Cily szerintem Daisy Miller egyenesági leszármazottja, de Cilyt már a szexuális tabuk sem határolják le, nemhogy az országhatárok. Végül annyit elárulok, hogy luxuskivitelű álmai csak a regénybeli macskának teljesülnek, bár ki tudja, elég kétértelmű a történet vége. Ennek a kisregénynek a pompás, könnyed stíluson kívül még a megmondós szövegei (persze Cily szájából) és kacagtató humora az erénye.


Osztályzat: 5* (kitűnő)


 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Kreativitásról és bloggerekről

2010. febr. 5. 2010. febr. 5. 9:50, cotta, 9 komment

Kategóriák: Egyéb

 

Érzem, hogy nagyon hálátlan lennék, ha egyrészt nem köszönném meg Miestasnak és Cserinek, hogy kreatív bloggernek tart, másrészt ha nem csillapítanám Cseri kíváncsiságát ama bizonyos hét önvallomásos dologgal, ami a díj feltétele. Azért annyit rögtön, hogy azért se tartok be minden szabályt! Főleg mert én nem tartom magam kreatívnak, vagy úgy tűnik, mást gondolok a kreativitásról. A kreatív valami olyasmit művel, amit más nem vagy máshogy, mint a többiek, és akárhogy nézem is, az én könyvesblogom épp olyan klasszikus (t.i. könyvajánlókat tartalmaz, slussz-passz), mint amilyen klasszikus és kiszámítható én magam is vagyok, jellemző, hogy nem is vágyom ennél többre. Aki szerintem kreatív ebben a műfajban, az Amadea, aki OKK-t szervez, meg játékokat vagy Natasha, aki körkérdésekkel bombázza a nagyérdeműt, de őket meg én nem olvasom rendszeresen, inkább csak hébe-hóba. Így aztán a (kreatív) díjakat is olyanoknak adnám, akik az én fogalmaim szerint nem is kreatívak, hanem – persze hogy – hasonlóan klasszikus könyvesblogot vezetnek, mint jómagam. Hát most róluk és a könnyebbség kedvéért betűrendben, mert ezen a szinten és színvonalon, ahogy ők írnak, nincs értelme a sorszámoknak:

Cseri – akinek a blogjára naponta vagy ötször ráklikkelek és akit a legrégebb óta olvasok, de míg korábban csak véletlenszerűen tévedtem a kockás virtuális lapokra, mostmár egyértelműen függőségről lehet beszélni. Természetesen az ízlésvilágunk nagyon hasonló, gondolkodás nélkül elolvasnék mindent, amit ajánl, nekem ő referenciapont. Szeretem az érettségét és irigylem a tömörségét.

egy ember – őt azért szeretem, mert olyan könyvekről ír, amikről én még csak nem is hallottam (gyanítom, könyvtára új beszerezései). Kortársban amúgy is gyenge vagyok, nála ezt bepótolhatom, azt hiszem, az ő olvasmányaival szaporítottam eddig leginkább az elolvasandós listámat és az ő hatására már könyvet is vettem, ami nagy szó (Bernhard, Baggini). Szeretem a humorát, és hogy képes hosszú idézeteket bepötyögni az olvasott könyvből.

MC – szerintem neki van a legtiszteletet parancsolóbb blogja, nemcsak a sötét színek miatt, hanem mert a posztokon mindig érződik MC elképesztő olvasottsága és karakán, határozott véleménye. Szeretem, hogy sokszor érvényesíti a gender-szempontokat, olykor arra gondolok, ő is feminista, de ezt nem tudom, vállalná-e. Okos, pazar, mély bejegyezései vannak és még angolul is olvas.

Miestas – őt azért szeretem nagyon, mert sok klassz magyart olvas, ami folyton arra ösztönöz, hogy én is. Nagyjából nála érzem még azt, amit rám is mondtak már, hogy eklektikus az ízlése, vagyis, hogy sokfélét olvas. Ezt én mindig sokoldalúságnak tartom, nem pedig szétszórtságnak és nála is ezt szeretem, sokszor meglep a soron következő olvasmányával. Fura, hogy én pesszimista vagyok, Miestas blogja viszont szinte mindig csupa napfény, legutóbb még az is kiderült, hogy totál optimista, mégis nagyon szeretem.

Szeee – az ő posztjait olvasni olyan, mintha hájjal kenegetnének. Kiforrott, eszméletlenül élvezetes, okos stílussal, teli olyan szubjektív, olykor a saját hétköznapi életéből vett beszólásokkal, ami egészen egyedivé varázsolja a blogját. Ő az a blogger, aki ha háromszor ilyen hosszút írna, akkor is elolvasnám minden bejegyzését. Kicsit fanyar, olykor nagyon kritikus, de én épp ezt szeretem benne, arról szoktam fantáziálni, hogy hasonlít rám. Ő az egyetlen, akinek van állandó TOP10-es listája a blogjában, amit biztosan el fogok olvasni.

Hát ők a szívem közepe, amíg ők vannak, addig nem érezhetem egyedül magam a világban.

A hét dolog rólam:

1. A nevem: Harkai Daniella

2. 31 éves vagyok.

3. Házas vagyok.

4. Vidéken lakom, Szeged közelében és imádom a falusi életet.

5. Cotta nem más, mint Ransmayr: Az utolsó világ c. regényének Ovidius-rajongó hőse, aki imádott szerzője után nyomoz Tomiban. És minden átváltozik.

6. Van egy cicám, Mietze-Katze, és egy kutyám, Buksi.

7. Pesszimista vagyok, vagyis az élet pocsék, az emberek aljasak és ez a Föld maga a pokol (v. ö. Miestas).


 
 
0 (0)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Hamis fény, csiszolt könnyek

2010. febr. 1. 2010. febr. 1. 8:18, cotta, 9 komment

Kategóriák: Olvassunk világirodalmi klasszikusokat!
Címkék: Meghívás kivégzésre , Nabokov

 

 

Canetti őrült káprázatvilága után egy másikba csöppentem Nabokov Meghívás kivégzésre c. regényével, de míg Canetti untatott, addig Nabokov lenyűgözött, megnevettetett és nem utolsó sorban tanított.

A regény főhőse Cincinnatus C. halálra ítéltetik egy furcsa, kicsavarodott világban, ahol minden csupa álarc, ostoba szabályosság, álságos áttetszőség. Cincinnatus azonban megrögzötten átlátszatlan, harminc évig sikeresen titkolja, még felesége, Marfinyka elől is, hogy van belső világa és kétségbe vonja az őt körülvevő, kétdimenziós maszkabál realitását, ami viszont halálos bűn: büntetése pedig lefejezés. Cincinnatust börtönbe dugják, ahol változatos lelki kínokon kell keresztülmennie, többek között kivégzőjével, möszjő Pierre-rel, a szómenéses, bűzlő lábú hóhérral is barátságot kellene kötnie. Cincinnatus azonban nem bizonyul engedelmes és az elvárásoknak megfelelően viselkedő, színészkedő figurává (pedig a börtön szabályzata szerint "A rab kezessége a börtön ékessége."), így képtelen részt venni a kialakított játékokban és végig reménykedik abban, hogy valaki, elsősorban csalfa hitvese felfogja, hogy meg fog halni, van elmúlás - csakhogy egy végtelenül hamis világban a halálnak sincs referenciája.

A regényben a gyönyörű, lírai, olykor szürrealisztikus mondatok mellett számos, Nabokovtól már megszokott bónuszt is kapunk: fura pókok és pillangók, egy Lolitára emlékeztető nimfácska, és a kedvencem, a Quercus c. nagyregény, ami egy tölgyfáról szól, amely több mint száz éven keresztül észleli és figyeli a lombja alatti történéseket. Cincinnatus miközben egy átlátszó, de hazug világban fikciót olvas, elmereng azon, mi is lehet reális - talán valóban csak a halál, például a Quercus c. mű írójának halála. Nabokov regényéből számomra ez a gondolat gomolyodik ki legerőteljesebben: számos fiktív világot lakhatunk be, de a valóság, a minden káprázat mögött felsejlő realitás csak a halállal vagy a képzetekkel való leszámolással következik be. Hogy Cincinnatusnak sikerül-e mindez, benne foglaltatik ebben a szépségesen szép regényben, olvassátok el.

Osztályzat: 5* (kiváló)


 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Kien-halál és nőgyűlölet

2010. jan. 28. 2010. jan. 28. 8:00, cotta, 2 komment

Kategóriák: Olvassunk világirodalmi klasszikusokat!
Címkék: Elias Canetti , Káprázat

 

Egy rakás hülye, saját kényszerképzeteit követve, egymás agyára megy, végül egyikük még meg is hal - nagyjából így foglalható össze Elias Canetti Káprázat c., Nobel-díjjal jutalmazott nagyregénye, amely a groteszk irodalom egyik fénylő csillaga. Vagy mégsem? Ahogy haladtam előre, mintegy sűrű masszában gázolva a több, mint hatszáz, hol szórakoztató, hol meghökkentően unalmas szövegben, egyre feministább lettem, ami ugye nekem nem is nehéz.

Pedig a káprázatok, monomániák világában élő, karikaturisztikus figurák mulatságos történetei egészen jól indulnak: megismerkedhetünk a legnagyobb, élő sinológussal (keletkutató), Peter Kien professzorral, aki hermetikusan elzárkózva négy (!) szobányi könyvtárába, amely persze teli van szövegritkasággal, ontja magából a kitűnőbbnél kitűnőbb tanulmányokat. Hat keleti nyelvet beszél folyékonyan, de kizárólag önmagával vagy Konfuciusszal hajlandó társalogni, esetleg egy-két könyvesbolti alkalmazottal. Ámde egy nap elköveti élete, mint utóbb kiderül, végzetes baklövését, felvesz egy tisztességes, csöndes, háttérben meghúzódó házvezetőnőt, aki nyolc éven át leveszi válláról a házimunka nyűgét és még imádott könyvtárával is óvatosan, mitöbb hódolatteljesen bánik. Therese azonban egy alattomos, pénzéhes, ostoba, végtelenül korlátolt nőszemély, aki egy meghitt pillanat hevességét kihasználva (Kien egyik megvetett ponyvaregényét kesztyűs kézzel olvassa, mely gesztusból a negyvenéves prof messzemenő következtetéseket von le Therese intellektuális képességeire vonatkozóan), szóval elveszi a húsz évvel idősebb nőt. És ezzel világa, ahogy a regényrészek címei is jelzik, fejetlenné válik. A gonosz, buta és szexuálisan mindig felaljzott női princípium és annak pregnáns képviselője, a tőmondatokban nyilatkozó Therese, a csábítónak szánt, könyvekkel megrakott nászi ágyat egyetlen határozott mozdulattal teszi szabaddá - a könyvek aláhullása egyben Kien professzor szenvedéseinek kezdetét is jelenti. Therese, miután Kien nem teljesíti férji kötelességeit, beéri a sinológus pénzével is, de az áhított milliók szintén csak az asszony káprázatvilágához tartoznak. Párharcukban összecsap a hideg, intellektuális, meddő, értelmiségi férfi és a tüzes, buta, csalfa, ösztönlény nő - és itt kétségtelenül megidéződik Nietzsche szelleme. Canetti végül rezignáltan, átmenetileg Theresének engedi át a győzelmet, aki végül kipenderíti saját lakásából Kient. A professzor gyámoltalanul, képzelgéseitől elkápráztatva végül Fischerke, a zsidó önjelölt sakkmester és egyben furfangos csaló kezei közé kerül, aki egészen bakafántos módon, kihasználva Kien könyvimádatát, igyekszik kiforgatni vagyonából. Végül, egészen logikus megoldással, Peter ideggyógyász öccse, Georg vág rendet, Kien visszakerül megszokott életterébe, de képtelen túltenni magát a világgal és elsősorban a nőkkel való konfrontálódásán.

A regény legpazarabb részei számomra Kien professzor alakjának megfestése, az intellektuális magányból fakadó kényszerképzetek ábrázolása, a megőrülés felé vezető bonyodalmak rajza, ahogy lassan, de biztosan bekebelezi a professzort paranoiája a kék szoknyáktól (sőt, magától a kékségtől is - ez ugyanis Therese kikeményített szoknyáinak színe), a nőktől való beteges félelme és ezzel együtt fokozódó gyűlölete az egész női nem ellen. A regény utolsó oldalain hosszú kifakadásokat olvashatunk a nők örökös kurvaságáról, szexuális kielégíthetetlenségéről, pénzéhségéről, a keleti és nyugati mitológia bosszúszomjas és kicsinyes hősnőitől kezdve a történelem csalfa asszonyaiig, nem beszélve a pókokról, melyek megerőszakolják és felfalják a hím egyedeket. Bár az ironikus ábrázolás nyilván tompít Kien professzor gyűlölettől és félelemtől fröcsögő monológján, mégis nehéz ezt a könyvet nőként szeretni. Nobel-díj ide vagy oda, ez csak éppen közepes.

Osztályzat: 3 (közepes)


 
 
3 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Nem túl igéző

2010. jan. 18. 2010. jan. 18. 9:17, cotta, még nincsenek kommentek

Kategóriák: Olvassunk magyarokat!
Címkék: Igéző , Lengyel József

 

Miután Lin Yutang romantikus kalandregényét, az Egy múló pillanatot botrányosan rossz, már-már kisiskolás stílusa miatt kénytelen voltam a 200. oldalnál félretenni, gondoltam egy olyan igéző című, dicséretesen rövid könyv, mint Lengyel Józsefé, kárpótolni fog. Hát, nem.

Pedig a címadó elbeszélés tényleg jó, egy magányos, különös férfi vidékre vetődik, ahol előbb csőszködésre adja fejét, majd a falu szénégetőjéhez, Miskához csatlakozik. A történet onnantól lesz érdekesebb, amikor feltűnik Najda, az erdőkerülő vemhes kutyája, és Andás, akiről ekkor már furcsa, boszorkányos históriák keringenek, megigézi az állatot. Najda Andráshoz szegődik, de sorsukat, még a falu szimpátiája ellenére sem kerülhetik el.

A többi írás nagyrészt lágerélményekről szól, hol elég drámai megfogalmazásban, hol viszont álérzéketlen stílusban - én ebben a témában elég finnyás vagyok, így Lengyel József áthullott a rostán, pedig ő maga is évekig sínylődött börtönökben. A Kicsi, mérges öregúr egy professzor története, akit egyik kollégája juttat börtönbe, olvashatunk itt a megalázó vallatásoktól kezdve a barakk vidámabb pillanatain keresztül az élelemszerzés kínjáig. A Nefelejcs c. elbeszélés  Szibériában játszódik, ahol halálos betegeket ápol egy önfeláldozó orvos. A kötet negyedik darabja pedig A német, amely arról a misztikus eseményről számol be, megidézve még Poe-t is (?!), hogy egy német is lehet kommunista.

Mostmár csak azon gondolkodom, hogyan került fel nálam az elolvasandók listájára?

Osztályzat: 3 (közepes, de csak az Igéző miatt)


 
 
3 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Ajtót nyitni, ajtót törni

2010. jan. 13. 2010. jan. 13. 15:59, cotta, 4 komment

Kategóriák: Olvassunk nőket!
Címkék: Az ajtó , Szabó Magda

 

Azt hiszem, egy ideig nem veszek kézbe Szabó Magdát: mindig sokkol és érzelmileg kimerít, kezdek besokallni tőle. Ráadásul Az ajtó c. regényének már  másodjára rugaszkodom neki és értem is, miért tettem le tíz évvel ezelőtt és miért untam annyira a számomra irritáló, igazán tenyérbemászó öregasszony történetét. Csakhogy Szabó Magda ezúttal cselesen a végére tartogatta Emerenc, a mindenes házfelügyelő asszony tragédiáját, így aztán megint felzaklatva tettem le ezt a regényt is.

Szeredás Emerenc számomra megtestesíti azokat az elnyűhetetlen, szívós vénasszonyokat, akikből egy-egy még feltűnik vidéken: öt ember munkáját végzik, mindig okoskodnak, beszólnak, semmit sem fogadnak el és teli vannak rigolyákkal. Emerenc is egy ilyen bicskanyitogató karakter, aki a narrátor írónőt, ellenérzései dacára, védőszárnyai alá veszi és noha megvan a maga sarkos véleménye az értelmiségi munkáról, gyakorlatilag az író második anyjává avanzsál. Persze konfliktus akad bőven, Emerenc ugyanis kínosan ügyel a hatáskörökre és a határokra: ő mindenkinek ad, ő mindenhova bejáratos, de ő maga érintethetetlen, segítséget nem fogad el, elvárja, hogy hozzá igazodjanak és ajtaja, ez a szimbolikus tárgy, mindig zárva van. A történések, civakodások és békülés során azonban Emerenc lassan kinyitja ajtaját, és az írónő bepillanthat tragikus gyerekkorába, felfedezi az asszony hősies, ösztönös helytállását a háborúk és politikai viharok alatt, végül magyarázatot talál furcsa zárkózottságára, őrült kriptaépítési terveire és mind a kilenc macskájára, akikkel együtt él. Azonban az idő múlásával kivédhetetlenné válik Emerenc számára is az öregség, a betegség s ezzel együtt kényszeres elzárkózása, elutasítása is tarthatatlanná válik. Egy hibás döntés az írónő részéről - és Emerenc, e mitológiai alakká bonyolódó figura borzalmas, méltatlan halált hal, rettenetes (de persze végsőkig kegyes) hazugságbokor közepette.

Szabó Magda már a Pilátusban bizonyította, hogy képes hitelesen beszámolni az öregkor problémáiról, az idős személyiség összeroppanásáról, arról, hogyan válik hajléktalanná az individuum, hogyan töretik be a személyiséget védő ajtó a segítő szándékú, mégis értetlen barátok, rokonok által.

A regény számomra legkedvesebb figurája, mert Emerenc bizony nem lett az, kétségtelenül a keverék kutya, Viola, akit úgy ásnak ki egy éjjel a nyakig érő hóból és aki olyan okos, hogy szinte megszólal. És az egyetlen becsületes ember. Így.

Osztályzat: 5 (fáj)


 
 
5 (2)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Sententia és pictura

2010. jan. 11. 2010. jan. 11. 8:30, cotta, még nincsenek kommentek

Kategóriák: Olvassunk nőket!
Címkék: Borbás Rozália , Endymion

 

 

Kiváló felütése az évnek Borbás Rozália első regénye, a páratlan szépségű, míves nyelven írott Endymion. Csupa fény és szín a lapokon, mint csillogó mozaikkockákból felépülő, irizáló festmény, káprázatos ecsetvonásokkal alkot: a sárga a méz és a napfény, a vörös a csókok és erotikus játékok színe, sötétebb tónussal pedig a 18. század hányattatott sorsú vándorköltőjének balsorsa rajzolódik ki. Mert ha hátrébb lépünk ettől a különös káprázattól, a rokokó festményből egy arc bukkan elő: Csokonai Vitéz Mihályé.

A regény, amely nem mellesleg a 2006-os Csokonai-regény pályázat díjazottja, egészen különös, modern szerkezettel villantja fel Csokonai számtalan arcát, nemcsak belülről, lineárisan ábrázolja egy-egy jelenetben, hanem emlékekből (Diószegi Sára, édesanyja visszamerengéseiből), közös asztali beszélgetések visszarévedéseiből, nagy főúri ebédek anekdotáiból is kikerekedik egy nem éppen koherens, összetettségében egyedi Csokonai-kép, mely hol mint renitens diákot, hol mint reformer tanítót, hol mint mecénást kereső vándort, hol pedig mint szavaival hódító, erotikus férfit mutatja be. Különösen élvezetesek a kor atmoszféráját megteremtő jelenetek, történetek és jellemek, hiteles leírást kaphatunk a felvilágosodás kori kálvinista Rómáról, Debrecenről, Sárospatakról és Komáromról, a kor nagyszájú, léha főurát Csicseri Zsigmond alakjában, a híresen művelt, magyar nagyasszonyokét pedig épp feleségében, az ájtatos Borovetczki Mária figurájában rajzolja meg, akinek sok megaláztatást kell eltűrnie, mire teljesítheti Istennek tett fogadalmát. Szívemnek legkedvesebbek mégis a rokokó életképek: illatos virágok, bágyadt ragyogású pasztell-színek, nimfák és puttók, habos gyolcsok a duzzadó keblek körül, melyek aztán rendre kibuggyannak egy szép, szerelmes, arabs történetre. A regény, különösen az első felében, leginkább Csokonai lágy, játékos költészetét juttatta eszembe, olyan vidámak voltak ezek a lapok, hogy folyton azon kaptam magam, hogy mosolygok, de ki ne tenné, ha a híres Csokonai-csókokról vagy Lilla „feredéséről” olvashat télvíz idején. Különösen dicséretes, hogy az elsőkönyves szerző nem dramatizálta túl a költő élettörténetét, bár a regény második fele sötétebb tónusú, Borbás Rozália mégis csempész bele harsányabb színeket: forró öleléseket a debreceni tűzvészbe, Kazinczy elutasításába öniróniát.

Az Endymion legnagyobb teljesítménye mégis a kultúrtörténet élvezetes becsempészése a sorok közé, nemcsak a városi lakosság életéről, a kollégiumok szigorú szabályairól, szellemtörténetről tudunk meg nagyon sokat, de a hétköznapi életről, gasztronómiáról, a női budoárok berendezéséről ugyancsak. Mindezt Borbás Rozália olyan ízes, csodaszép nyelven, tájnyelvi és archaikus szavakkal ábrázolja, hogy az olvasó szíve olvadozik a sorok fölött.

Mégis egy bajom van ezzel a könyvvel: túl okosra sikerült. Vagy kénytelen vagyok azt a következtetést levonni, hogy én vagyok alulművelt, ezt pedig nem vagyok hajlandó ehelyütt megtenni. Művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányaim most igen jól jöttek, örömmel konstatáltam, hogy tudom, kicsoda Hatvany professzor, vagy miről híres a mitológiai Cythere szigete, és nem idegen tőlem az epopeia és a subscripcio kifejezések sem, de egyes főurakról egyszerűen még csak nem is hallottam (pl. a vicces nevű Puky Istvánról), a tájnyelvi ételnevekről nem is szólva. A következő kiadáshoz kéretik lábjegyzet és mellékletben életrajzi útmutató a személynevekhez!

Összességében egy igen élvezetes, modern szerkesztésű, szépséges regény ez, melynek lapjai közül édes illatok szállnak fel, Borbás Rozália pedig méltán foglalhat helyet a legreményteljesebb elsőkönyvesek között. Csokonai-rajongóknak kötelező, ők minden bizonnyal még nálamnál is jobban élvezik majd a szöveg intertextuális kapcsolatait.

Osztályzat: 5 (finom!)


 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

2009, 2010

2010. jan. 4. 2010. jan. 4. 9:03, cotta, 23 komment

Kategóriák: Egyéb

 

A csodás ajándékok

 

A tavalyi év bővelkedett fantasztikus könyvélményekben (86 könyvet olvastam el), gyarapodott kedvenc íróim, személyes Parnasszusom népes tábora és mindössze két könyvet hagytam félbe (Miller: Hozsánna néked, Leibowitz! és McCarthy: Véres délkörök), mondjuk Kantot nem számítom, Az erkölcsök metafizikájának alapvetése már a bevezetőben csúnya, hosszú ásításokra késztetett. Végigpillantva az olvasott könyvek garmadáján, a korábbi évekhez képest jelentősen megnőtt a magyar írók aránya, ami örvendetes. Nem kevés heroizmusra és elszántságra vall e téren, hogy még Jókai Mór is szerepelt olvasmányaim listáján, mutatva korábbi előítéleteim lerombolására tett erőfeszítéseimet. Az idei év - a magyar írók masszívabb jelenléte mellett - még a sci-fi műfajának is kedvezett, hála elsősorban Sansának, aki sokat tett azért, hogy rákapatott Asimovra, aki egyértelműen a tavalyi év legkiemelkedőbb írója, de rögtön utána ott áll a sorban Lem, Philip K. Dick és nem utolsó sorban maga Sansa is bámulatraméltó regényeivel. A kifejezetten rossz könyvek úgy tűnik 2009-ben elkerültek, unalmasabb darabokba azért sikerült belefutnom, például Az év csalódása díjjal jutalmazott D. H. Lawrence Szülők és szeretők c. regényébe, de a kitüntetésre Mikszáth Különös házassága vagy a legutóbb végigrágott Jiang Rong Farkastoteme is pályázhatott volna, ám nekik volt mentségük, ha más nem, a pozitív előítéleteim. Az év Arany szamóca díjasa, vagyis a legvacakabb könyv egyértelműen Parti Nagy Lajos Hősöm tere c. regénye, bár ezt legalább végigolvastam, ellenben a fentebb említett, vontatott Miller-sci-fivel, vagy a tesztoszterontól bűzlő McCarthy-val.

De hagyjuk magunk mögött a rosszízű lapokat, következzenek a 2009-es év legjobbjai. A 10 legkiválóbb regény, melyek maradandó élményt jelentettek a következők:

1. Asimov: Acélbarlangok/A mezítelen Nap/Robotok és Birodalom

2. Lem: Solaris

3. Szabó Magda: Az őz

4. Móricz: Rokonok

5. Sansa: Sötét Hórusz/Utolsó áldozat

6. Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

7. Azár Náfiszi: A Lolitát olvastuk Teheránban

8. Toni Morrison: A kedves

9. Galgóczi Erzsébet: Törvényen belül

10. Steinbeck: Érik a gyümölcs

Akik nem fértek föl a 10-es listára, de fontosak:

Karinthy: Utazás a koponyám körül, Babits: Tímár Virgil fia, Szabó Magda: Pilátus, Niffenegger: Az időutazó felesége, Vu Cseng-en: A nyugati utazás, avagy a majomkirály története, Schlink: A felolvasó, Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, Vargas Llosa: A város és a kutyák, du Gard: A Thibault család, Saramago: A kolostor regénye, Márai: Eszter hagyatéka, Henry James: Az Aspern-levelek, Doris Lessing: A fű dalol, King: Bilincsben, Gogol: Holt lelkek

Novella, elbeszélés kategóriában nincs ennyi jelölt:

1. Asimov: Robottörténetek

2. Krasznahorkai: Seiobo járt odalent

3. Móra: Elbeszélések

4. Sansa: Forradások

5. Békés Pál: Csikágó

Verseket sem olvastam annyit, amennyit illett volna, pedig megfogadtam, hogy rendszeresen olvasok válogatás-köteteket, de 2009-ben csupán egy Babits-válogatás feléig jutottam el:

1. Babits: A sziget nem elég magas/Csak posta voltál

2. Ladányi Mihály: Huszonhat sor a szerelemre

3. Nemes Nagy Ágnes: Istenről

A drámákat kifejezetten utálom, úgyhogy nem is csoda, hogy 2009-ben mindösszesen kettőt sikerült elolvasnom, Czóbel Minka kissé gótikus beütésű, lírai Donna Juanna-ját, illetve a vontatott és teljességgel érthetetlen népszerűségnek örvendő Miller Az ügynök halálát. Szomorú, hogy idén Shakespeare kimaradt, de jövőre pótlom.

Filozófiai olvasmányaim száma sajnos, jelentősen leapadt, így itt is csak három helyezésre futja:

1. William James: Pragmatizmus

2. Baggini: A tányérra kívánkozó malac

3. Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség

2010-re egyik fogadalmam, hogy a saját, korábbi években felhalmozott könyveimet fogom olvasni és nem vásárolok új könyveket. A havi könyves keretemet 1000 forintban maximálom, de csak végszükség esetén vetemedek könyvvásárlásra (pl. depresszív hullámok, eszelős akciók). Terveim szerint továbbra is olvasni fogok keleti irodalmat (Cao Hszüe-Csin, Jung Csang, Murakami, Akutagava), nőket (Galgóczi, Szabó Magda, Mary McCarthy, Oates, Lessing, Jókai Anna), klasszikusokat (Defoe, Mme Lafayette, Diderot, Flaubert), sci-fit (Sansa most készülő könyvét!) és filozófiát (Hume, Nietzsche, Rosenzweig, Guénon). Legnagyobb vállalkozásom Proust regényfolyamának végigolvasása, Az eltűnt idő nyomában lesz, melynek hét kötetét fogom májustól elkezdeni. Asimov zseniális Encyclopédiáját is tovább folytatom legalább két kötettel és befejezem az eleddig átabotában olvasott Esterházy Bevezetés a szépirodalomba c. könyvét is.

Szép tervek, csodás álmok!


 
 
4 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

A kedves

2009. dec. 11. 2009. dec. 11. 11:50, cotta, 7 komment

Kategóriák: Olvassunk nőket!
Címkék: A kedves , Toni Morrison

kedves

Toni Morrisonnal már egy ideje kacérkodtam, ő ugyanis az első afro-amerikai nő, akit Nobel-díjjal jutalmaztak, és csupa jót olvastam a könyveiről, legutóbb Cserinél. A kedvesre esett a választásom, mert a fülszövege állati jó („Semmit sem lehet várni egy olyan világtól, ahol akkor is probléma vagy, ha te vagy a megoldás.”) és persze mert rabszolganőkről szól.

Morrison sokat méltatott stílusa valóban magával ragadó, gyönyörű, lüktető, nagyon tetszettek a tudatfolyam-áradások, melyek olykor a természeti képekkel összefonódva hömbölyögtek, de a történetszövés is mesteri volt, ahogy a jelen szövete fel-felfeslett és kibuggyantak a múlt eseményei.

A XIX. század végi történet mindhárom fejezete a 124-es házzal indít, amely egy kísértetlakta otthon. Itt él az izolált Sethe és még zárkozóttabb lánya, Denver, akik délről átszökött rabszolgák és akiket egy titokzatos, drámai esemény miatt kiközösítettek a faluból, egészen addig, mint Paul D. meg nem jelenik és kiűzi a ház dühöngő szellemét. Sethe örül a férfinak, aki normalizálja kissé a viszonyokat, de hamarosan a kísértet visszatér Kedves alakjában, akit egy karneváli mulatság után találnak a 124-es udvarán és egészen elképesztő momentumokat említ fel Sethének saját múltjából. Kedves jelenléte arra készteti Sethét, hogy újra végiggondolja önmagát, az Édes Otthonban elszenvedett megaláztatásait, melyek közül a legtraumatikusabb anyatejének erőszakos ellopása, vagyis hogy egyfajta szülőgépként kezelik. Sethe identitását ugyanis elsősorban az anyasága jelenti, a rabszolgatartó Dél azonban nem enged meg semmiféle öndefiníciót, a rabszolgák családi kapcsolatait a saját érdekeiknek megfelelően változtatják meg, vagy egész egyszerűen megszűntetik, így a terhes Sethe kétségbeesésében elszökik. A történet során megismerjük embertelen szenvedéseit, hogyan éli meg kiszolgáltatottságát, testéhez, nőiségéhez, női közösségéhez való viszonyának alakulását, szóval mindazt, ami végül egy rettenetes tett, saját gyerekeinek megöléséig vezet.

Toni Morrison abban is zseniális, hogy – merítve a négerek szellemhitéből – végig nem tudjuk meg, valóban szellemlény-e Kedves, a történet katalizátora és hogy Sethe gyermekei valóban meghaltak-e. A „mágikus realizmusa” mellett azonban legjobban a néger nők és férfiak belső világának ábrázolása tetszett, megrázó jelenetekkel mutatta be, hogyan kellett újraértelmezniük a saját nyelvüket, viselkedésüket, kultúrájukat, szerepüket egy (majdnem) szabad társadalomban, mitöbb hogyan képesek ezt megteremteni (Sethe anyósa például egy természetvallás főpapnője lesz).

Megrázó, szomorú, döbbenetes és félelmetes regény A kedves, csodálatos, gazdag stílussal, mindenképpen alapmű.

Osztályzat: 5* (tökéletes)

Feministán:

http://www.nokert.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=329:neger-sisterhood-a-szolgasagban&catid=8:koenyvajanlok-es-kritikak&Itemid=16

 

 


 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Mongol apoteózis, farkasokkal

2009. dec. 7. 2009. dec. 7. 9:45, cotta, 5 komment

Kategóriák: Olvassunk keleti irodalmat!
Címkék: Farkastotem , Jiang Rong

 

Rong

 

Az év egyik legjobban várt könyvén küzdöttem túl magam: Jiang Rong Farkastotem c. regénye csodaszép jin-jangos, farkasos borítójával, a sokat ígérő „Milliós sikerkönyv Kínában!” felirattal, mely így utólag nyilvánvaló retorikai túlzásnak tűnik és a pompás fülszöveggel, mely mongol pusztákkal, természettel és farkasokkal kecsegtetett, mindenképp az év könyve magándíjamra pályázhatott.

Ehelyett egy irgalmatlanul hosszú, száraz, szociográfiai könyvet kaptam, melynek unalma olykor súrolta egy tankönyv sivárságát, bosszantóan sok patetikus betéttel és folyamatos önismétléssel.

Természetesen a mű erényeit mindenképp elismerem, mitöbb: tiszteletreméltó a szerző jártassága a mongol nomád kultúrában, ismeretei mélyek és alaposak, ahogyan részletekbe menően monologizál az Ölön-puszta nomád pásztorainak, csikósainak munkájáról, gasztronómiájáról, természettel való kapcsolatáról, házi- és vadállatokról és a kínai fennhatóságról, az eszetlen földművelési expanzió során kiéleződő kulturális, politikai különbségekről. Sajnos, a nők ebből a könyvből is kimaradtak, talán mert fogyóeszközök: őket illeti meg az éjszakai őrködés, napközben pedig gyereket nevelnek és házimunkát végeznek, nagy valószínűséggel 2-3 óránál többet nem alszanak, korán halnak. A férfiak küzdelmes robotja, különösen a farkasokkal való folyamatos csatározások leírása nagyon élvezetes, de mégis sok, rengeteg, irdatlan. Tulajdonképpen a farkasok és a keleti népek iránti vonzalmam miatt igyekeztem, penitencia-jelleggel végigolvasni ezt a majd 700 oldalas szövegözönt, és valóban sok mindent megtudtam a mongol pusztai farkasok páratlan intelligenciájáról, a mongol kultúrára gyakorolt hatásáról, mégis rettentően fárasztott. Rong számtalanszor, a kifáradásig magasztalja a farkastotemet, a mongol nép régi hadi sikereinek kulcsát (főleg Dzsingisz kán került megidézésre), de kiemeli a költészetre, vadászatra, sőt a vallásra gyakorolt hatását is. Ebben én megint éreztem sok-sok elfogultságot és naivitást, különösen hogy Rong folyamatosan a kínai nép kultúrájával ellenpontozza, így Kínát egy földhözragadt, ostoba és nehézkes népnek titulálva a vad, kitartó és ökológikus, a természet egyensúlyát tiszteletben tartó mongolokéval szemben. Egyetértek ugyan a kínai kommunizmus, különösen a kulturális forradalom és a régi hagyományok eltörlésére irányuló agresszivitás maró kritikájával, különösen nevetséges Pao Sun-kuj figurája, aki a farkasokat védelmező mongolokat osztályidegennek minősíti és feszt politikai átnevelésre akarja küldeni őket, mégis túl egysíkúra sikerültek Rong szereplői: fekete-fehérek.

Történet pedig valójában nincs is: Csen Csen, a kínai „tanult fiatal” átnevelésre kikerül az Ölön-pusztára és pásztornak áll. Megismerkedik a mongolok nagy öregjeivel, a bölcs Bilgé apóval, Öldzijjel és Batuval, akik pontosan látják, hogy a mongol farkas milyen központi jelentőségű a puszta ökológiai körforgásában és folyamatosan igyekeznek meggyőzni a kínaiakat, hogy ne törekedjenek minden eszközzel, végérvényesen kipusztítani ezeket a csodás állatokat, mert ezzel a puszta kényes egyensúlyát veszélyeztetik, mitöbb halálra ítélik. Többszörösen csapnak össze érvek a nomád állattartó, farkastotemet tisztelő pusztaiak és a földművelő, nyugalmas, helyhezkötött életet kedvelő, farkasírtó kínaiak között. Csen Csen előbb-utóbb a farkasok imádójává válik, megfigyeli őket vadászat közben, végül maga is örökbe fogad egy farkaskölyköt, amit jól-rosszul, de igyekszik felnevelni. A vég igen drámaira sikerült, el is morzsoltam egy könnycseppet a 2002-es adatok tényszerű és sokkoló tálalásakor, mely beszámol az Ölön-puszta 80%-os elsivatagosodásáról, a farkasok szinte teljes kiírtásáról és a kínai népszaporulatról.

Jiang Rong történelemből, kulturális antropológiából feltétlenül ötöst érdemel, de szépírásból csak közepest kap. A kevesebb, több lett volna.


Osztályzat: 3 (közepes)


 
 
3 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Irtózatos vágyak, irtózatos nyomorúság

2009. nov. 23. 2009. nov. 23. 9:57, cotta, 11 komment

Kategóriák: Olvassunk nőket!
Címkék: Az őz , Szabó Magda

 

Szabó Magda megint kicsinált, megnyúzott, földbe döngölt, halálra nyaggatott – eddigi könyvei is megviseltek, de Az őz, mindenen túltesz. Szó szerint gyötrődtem az olvasása közben, sebek tépődtek fel és elhasználtam egy tucat pézsét. Tudom, hogy most meredeken fog zuhanni a népszerűségi indexem, de ahogy a Pilátus Izájával is együttéreztem, úgy most Az őz narrátorával, az irigységbe és gyűlölködésbe belegárgyult Eszterrel is. Félelmetes, de ez van. Mert nagyon hasonlítok rá és épp ez a bosszantó Szabó Magdában, hogy képes ezt a torz figurát úgy ábrázolni, a maga motivációival és részleteivel, hogy képtelenség egy az egyben elítélni, mert mintha magamat köpném szembe. Dühítenek a könyvei, hogy honnan a francból tud rólam ennyit? És milyen szégyellnivaló, hogy tudja és leírja…

A könyv tehát egy hosszú vallomás, utóbb kiderül: egy sírkertben, Eszter a nehéz körülmények közt felcseperedett, szeretethiányos, bizalmatlan lány igen korán elkezdi játszani szerepeit, mellyel mindenki eltávolít magától. Játszmáinak felhajtóerőt mégis leginkább az irigység ad, melynek szimbólummá növesztett figurája az éteri tisztaságú, ártatlan, örökké védelmezett és óvott Angéla (beszélő név!). Eszter egyre elboruló elméjében, ahol már nem tud különbséget tenni valóság és szerep között, Angéla jelképezi azokat az embereket, akiknek minden az ölükbe hull, akiket mindenki védelmez, mert törékenyek és ez ádáz dühöt, őrült féltékenységet generál Eszterben, akinek sorsa lépten-nyomon, szinte fátumszerűen összefonódik ellenpólusával, többek közt az egyetlen ember, aki iránt érez is valamit, épp Angéla férje. Eszter folyamatosan elnyomja vágyait és valódi érzelmei helyett valami egészen elképesztő hazugságkonstrukciót alkot (ebben a szerepjátszásban olyannyira tehetséges, hogy ünnepelt színésznő is lesz egy csapásra), a többség pedig be is dől ezeknek az álarcoknak, ami csak még jobban hergeli narrátorunkat. Lassan, de biztosan elveszti saját kontúrjait is: „Nekem nincs arcom, nincsenek vonásaim, minden összemosódik rajtam, amíg ki nem festem magam; csak maszkjaim vannak, nincs is fejem.”

Hogy hová vezet egy ilyen pusztító személyiség szerepjátszása, milyen tragédiákat idéz elő – mindezt leírja Szabó Magda a maga páratlanul szép, húsbavágó, félelmetes mondataival, hogy csak nyeljük a könnyeinket és félünk. Magunktól.

 

Osztályzat: 5*** (kult)


 
 
5 (2)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

A nyomor változatai

2009. nov. 18. 2009. nov. 18. 11:05, cotta, 3 komment

Kategóriák: Olvassunk klasszmagyart!
Címkék: Gyepsor , Veres Péter

 
Veres Péter sírja
 

Úgy tűnik, akarva-akaratlanul, de idén lépten-nyomon a múlt század válságirodalmába botlok, Veres Péter novellái (Gyepsor) is a falvak legszegényebb negyedének, a szikes mezőség vályoggödrei mentén tákolt viskók lakóinak küzdelmes életét mutatják be. Veres igyekszik mindegyik réteg és korosztály, sőt mindkét nem gondjait a kellő részletességgel ábrázolni: a városban dolgozó szobalány beilleszkedési nehézségeitől, a kondásfiú tilalmak és büntetések közt szorongó napjain át, az otthoni ház körüli munkákba félig belehülyült asszony gondjáig. Nagyon nyomasztó, felzaklató írások, ahol még a kisgyerekek játékaiba is kegyetlenség, dac vagy irigykedés vegyül, mert a körülmények itt mindenkit eldurvítanak, összeszabdalnak. Nekem leginkább az egész könyvet végigrezgető szorongás és ingerültség volt megterhelő: a gyepsor lakói kiszolgáltatva feljebbvalóiknak, a természeti viszontagságoknak, a sok gyerek éhes követelőzésének folyamatos, idegtépő feszültséggel rohangálnak dolgaik után, kaparnak a mának és lehetőleg a másnapnak is, és közben káromkodnak, dühöngenek, valahol – többnyire állataikon, gyerekeiken – igyekeznek levezetni dühüket. Mert a kilátástalanság teljes és miután épp az 1930-as évek csüggesztő válságának közepén vagyunk, szinte teljesen jövőtlen.

Veres Péter legsikerültebb elbeszélései szerintem a Szombat és a Tűz a tanyán, előbbi egy asszony teljes napját írja le, a kora hajnali állatetetéstől a késő esti fejésig, ki lehet számolni, nagyjából három órát aludtak nyáron a szegénynegyed emberei. Nagyon tetszett, ahogy ebben a kontextusban mutatja be Veres a pletyka funkcióját, ami a férfiaknak az ütlegelés, az a nőknek a verbális gyilkolás, rossz hírek terjesztése. A Tűz a tanyán a piacos napokon otthon hagyott gyerekek életét mutatja be, a köztük kialakuló rivalizálást, a felnőtt szerepek torz utánzását és végül a kis híján tragédiába torkolló állatkínzó játékot.

Veres Péter könyve tehát fontos mű, mégis volt vele bajom: a stílus. A mondatok úgy pottyantak a fejemre, mint egy darab féltégla és ez olykor fizikálisan fájt. Miután műfajilag szociografikus írásról van szó, nem gondolom, hogy épp lírainak kellene lennie egy nyomorról szóló könyvnek (v.ö. Steinbeck Érik a gyümölcs), de miután mégis szépségesen szép irodalom, talán lehetett volna kevésbé darabos. Persze nem tudom, hogy itt írói szándékosság esete forog-é fenn, de fárasztó volt.

 

 

Osztályzat: 4 (jó)


 
 
4 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Határsértés, törvénytelenség

2009. nov. 12. 2009. nov. 12. 11:38, cotta, 11 komment

Kategóriák: Olvassunk nőket!
Címkék: Galgóczi Erzsébet , Törvényen belül

 

Kiss Noémi azt írja, Galgóczi Erzsébet kapcsán, hogy nőírónak lenni szopás Magyarországon – a szónak abban az értelmében, hogy kell keresni egy anyamellet (a női hagyomány megalapozóját, egy ősanyát), melyre rácsimpaszkodhat a kortárs nőíró. És ez akár Galgóczi Erzsébet is lehetne.

Bevallom a fősulin kötelező Vidravas még akkor sem nyerte meg a tetszésemet, ha ebből írtam aztán a szemináriumi dogámat, alapos, pontos regény volt, szimpatikus főhősnő, de mégis – kicsit magas volt a szárazanyagtartalma. Ehhez képest a Törvényen belül c. kisregénye maga a csoda: pazar stílus, modern szerkesztés és nem utolsó sorban valami emésztő, szédítő tartalom.

A történet 1959-ben játszódik, a mohácsi körzetben agyonlőnek egy illegális határátlépőt (figyelem! szimbolikus aktus!), Szalánczky Évát. A körzet vezetője, Éva korábbi udvarlója, Marosi kezd nyomozásba, mi motiválhatta Évát, ezt az emlékeiben kiegyensúlyozott, határozott, éles eszű, ugyanakkor titokzatos és elutasító nőt erre az egyértelműen öngyilkos-aktusra, a disszidálás eme őrült módjára. A kisregény így visszaemlékezésekből, telefonbeszélgetésekből, kiskocsmás diskurzusokból áll – ebből kerekedik ki egy diverz, mégis vonzó kép Éváról, erről a paraszti származású, végsőkig küzdeni tudó, igazságért harcba vonuló, leszbikus értelmiségi nőről.

Mondanom se kell, Éva hihetetlenül vonzó karakter, nemcsak altruizmusa, megalkuvásra képtelensége miatt, de azon természetesség miatt is, amivel önnön homoszexualitásához viszonyul egy olyan korban, amikor akár az utcáról is becipelhetik, ha egy nővel csókolózik az éjszaka leple alatt. Ahogy az sem meglepetés, hogy egy ilyen nőt megviselnek az ’56-os események, barátait felakasztják, börtönbe hurcolják vagy disszidálnak. Újra kell kezdenie mindent egy hazug rendszerben, bekáderezve, munka után kuncsorogva – többnyire sok pálinkával és Munkás cigivel. A végső motívum azonban egészen más, nem politikai, nem etikai, hanem teljességgel érzelmi jellegű.

Meglepetés volt nekem ez a kisregény, szívdobogva és sokszor könnyes szemmel olvastam végig: alapmű, amely őszintén, olykor kíméletlenül beszél a női identitásról, a határátlépések és törvényszegések kötelező voltáról.

 

Osztályzat: 5* (beleég)


 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Forradások

2009. nov. 9. 2009. nov. 9. 9:21, cotta, 6 komment

Kategóriák: Olvassunk sci-fit!
Címkék: Novellák , Snyehola A


Nekhti és Ma'at
(http://www.tamiasansa.eoldal.hu/fotoalbum/sajat-illusztraciok/illusztraciok/7)

 

A vágyva vágyott, olyannyira várt új Sansa-könyv, egyelőre cím nélkül, végre elkészült. Hiába majd 500 oldal úgy olvastam végig ezt a remekül szerkeszett elbeszélés-kötetet, hogy a szemgolyóm fájdult belé, de mit tegyek, ha az ifjú szerző olyan szuggesztíven, érdekfeszítően fogalmaz, stílusa magabiztos és sodró, ráadásul ez a kötet, a korábbiaktól eltérően sokkal érzékenyebb, mind a morális döntések tekintetében, mind a pszichés problémák feltárásában.

A könyv erőteljesen kapcsolódik a Sötét Hórusz kötethez, anélkül szerintem nem is érthető, hisz mindkét kötet főhőse Nekhti, az albínó, különleges genetikai adottságokkal rendelkező bubastisi lány, akit Ma’at, Bubastis főkormányzója szabadít ki borsos áron a nőgyűlölő Prentiestből. A novellafüzér Nekhti karakterét mutatja be három oldalról egy kerettörténetbe ágyazva, előbb mint áldozatot, majd mint gyilkost, végül pedig emberi vonásait.

Nekhti fiatalon, mindössze hat évesen kerül Williams, a prentiesti főember karmai közé, aki pedofil és szadista vágyakkal kínozza az albínó gyereket, mitöbb a tíz éves kislányt még teherbe is ejti. Sansa ezúttal megkímél a véresebb jelenetektől (ezekről bőven lehet olvasni az előzményben, a Sötét Hóruszban), inkább Nekhti érzelmeire helyezi a hangsúlyt: egyre izoláltabbá válik, lassan elveszíti a kijutás minden reményét és elkezdi felépíteni azokat az acélfalakat, amiket később senki nem törhet át, és ami közvetve egy egész birodalom „vesztét” okozza. Nekhti szívósságát jelképezi az első darab címe is: a Halott fa, amely a sivatagi körülmények között lassan kiszárad, mégis kapaszkodik gyökereivel a szikkadt talajba – Nekhti is meghal legbelül, a szülés traumája pedig még a kommunikációs készséget is kiöli belőle. Sorsát Ma’at fogja megváltoztatni, aki első pillantástól valamiféle vonzódást érez iránta, később be is villan egy-egy leszbikus nüansz, ő menti ki ebből a szörnyű világból. Nekhti azonban nehezen dolgozza fel mind a múltat, mind a környezetváltozást (közvetlen, barátkozó emberek), visszahúzódó, néma, majd ellenséges lesz. Rus, Ma’at testőre mégis őt szemeli ki, részben terápiás okokból, hogy Nekhti legyen az utóda. Hogy jó választás lesz-e egy hideg, érzelmi elfojtásokkal küszködő, többszörös öngyilkosságot elkövető nőt választani? Nem árulom el, de jól tükrözi a bubastisi naivitást… Nekem legjobban a Könnyebbik út c. elbeszélés tetszett, részben a finom szimbolika miatt (ahogy a föld alatti várost járják hőseink, úgy járja be önmaga poklát a kábítószerek hatása alól felszabaduló Nekhti), részben mert itt jut legközelebb talán a saját érzékenyebb oldalához albínó hősünk. Az más kérdés, hogy aztán gyorsan elfelejti. Az utolsó ciklus Nekhti emberi (esendő?) oldalát mutatja be, ahogy leleplezetlenül hagy egy lopást (ez a történet persze a kotnyeles, karakán, de kapcsolataiban csélcsap Ma’at miatt tetszett!) és ahogy megpróbálja felvenni a kapcsolatot az apjával.

Leginkább azt élveztem a kötetben, hogy végre találkoztam újra imádott szereplőmmel, Ma’attal, aki többször is önmaga fölé nő, aki képes olyan terheket magára vállalni, amit senki más nem, mégis nagyon emberi a baklövéseivel és az örökös fecsegésével. Legjobban a leszbikusságán lepődtem meg és különös, már-már irracionális vonzódásán Nekhti iránt, akinek súlyos, emberéletet is követelő ballépéseit is képes megbocsátani. Azt hiszem, ha ő nem lenne mellette, Nekhti sokkal komolyabb önpusztítást vinne végbe (a drogon és az alkoholon kívül), hisz a Hórusz gyújtópontja is, ami Nekhtit a vérengzésbe taszítja, Ma’at halála.

Nekhti ebben a könyvben sokkal érthetőbb, sokkal közelebb kerül hozzánk, bár konokságát, elzárkózását, ami miatt olykor eltűnés helyett inkább feltűnik, még akkor is nehéz megérteni, ha sok részletet megtudunk prentiesti életéből és belső küzdelmeiről.

Összességében újra csak azt tudom mondani: Sansa új csillag a magyar sci-fi egén, egy újabb pompás könyvet írt (számomra elképzelhetetlen gyorsasággal), amit, még annak ellenére is képtelenség lerakni, hogy megdolgozza az olvasó érzelmeit, a Hórusz olvasóinak pedig igazi ínyencfalat.

 

Előzmény:

http://konyvkukac.freeblog.hu/archives/2009/09/08/Az_elfojtas_magiaja/

 

Osztályzat: 5* (csodás)


 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

„Nincsen címe, ez sem az”

2009. nov. 4. 2009. nov. 4. 11:12, cotta, 2 komment

Kategóriák: Olvassunk kortársakat!
Címkék: Esterházy Péter , Fancsikó és Pinta , Pápai vizeken ne kalózkodj

A poszt címe csak egy a sok jó és szeretnivaló Esterházy-mondat közül, melyek dögivel akadtak a Fancsikó és Pinta, illetve a Pápai vizeken ne kalózkódj! c. kötetben. Rég olvastam Esterházy-könyvet, a sok édesapám, édesanyám és foci után egyáltalán nem voltam vevő az utóbbi könyveire. Pedig: ahogy ezeket a korai, zsengének egyáltalán nem nevezhető, pajkos, közvetlen és ugyanakkor fifikás novellafüzéreit (egyik-másik madzagra fűzve) olvastam, teljesen ledöbbentem, hány mondatot, kifejezést használok a hétköznapjaimban, ami Esterházytól származik (kedvencem: „örül, hogy él, s ezen elszomorodik” vagy „nincs mese: a napnak lenni kell”, vagy „itt, ahol állunk”, esetleg a „megírom mindezt majd pontosabban is”).

A Fancsikó és Pinta novellái (olykor inkább novellácskái) napfényesek, derűsek, visszarepít minket a gyerekkor fikcióval dús világába, ahol akár képzelt barátok segítségével lehet biztonságosabbá, kiszámíthatóbbá tenni a tárgyak vonalait, a jelentések csúszkálásait és különösen a felnőttek viszonylatait. A narrátor két fura figurát talál ki magányában: Fancsikót és Pintát, akik „okos és lusta, buta és lelkes kis srácok, akik időnként mesélnek, hazudnak, leteremtik a szülőket, ha kell megalázzák őket, ha kell, megsimogatják arcukat, mindezt azért, hogy egyensúlyban tudjanak két életet tartani, mert erre a felnőttek a SOKMINDENFÉLE-ELFOGLALTSÁG miatt nem képesek.” Az egyensúly, a családi harmónia megteremtésére való törekvés az egyik központi motívum (Leitmotiv – mondaná EP, imádom a germanizmusait (ebben a veszettül anglomán világban)), hisz édesapa és édesanya persze rögtön az első darabban máris veszekedik (a veszekedés fátylai lassan beborítják a másik szobában lődörgő gyereket) és persze elérkezik a végső ajtócsapkodás pillanata is, a válás. Az elbeszélő ezalatt két barátjával igyekszik felfejteni a szavak rendjét, melyet a felnőttek építenek köré, hogy ne szembesülhessen a valósággal (bár a valóság, a tárgyak határai is egymásba mosódnak, így teljes a bizonytalanság – létezik-e lényeg egyáltalán): a madzag, ami két részből áll (apa, anya) úgy tűnik, inkább körbetekeredik, önmagára hurkolódik, minthogy szép rendet teremtsen az események és kapcsolatok között.

Nagy élvezettel olvastam ezt a könyvet, lírai, pontos mondatok, melyek fölött olykor átvonulnak a vészterhes felhők, Esterházy itt is (már) elegáns, egymásra boruló, önmagukat (is) firtató mondatai, tipográfiai leleményei (pöttyös labda valódi (?) pöttyökkel) és nem utolsó sorban poénjai most is beváltották a hozzá fűzött reményeket.

 

Osztályzat: 5 (jeles)

 

Ámde: a kötet másik darabja, a Pápai vizek, már zavarosabbnak bizonyult, mitöbb a Pajkos szöveg ciklusba bele is tört a bicskám és - el nem ítélhető módon - átugrottam. Szerencsémre, mert a Spionnovella viszont kihagyhatatlan darab. A Locsi-fecsi pincérhangra azért tetszett különösen, mert némiképp a szolgáltató munka nyomorúságáról (kukacoskodó vendégek) és szépségeiről is szól (a rossz munkahely kedvez a misztikusoknak?). A címadó novella mellett, amely atyai jótanácsokkal látja el kezdő pincér hősünket a John Lennon emlékére c. írás filozófikus síkja ragadott meg legjobban, ahogy elegáns átkapcsolással Lennon drótkeretes karika-szemüvegéről a fehér abrosz, többnyire szintén kör alakú foltjaira, mindenféle elmélkedést olvashatunk ezen formák sors- vagy véletlenszerű kapcsolatairól, szöveggé/nyelvvé válásuk lehetőségeiről à la Wittgenstein. A Spionnovella leginkább a jelentés (minimum kétértelmű szó) jelentésével babrál, a főhős egy szépfiú, akinek előbb a prostituáltakról kell jelentéseket írni (természetesen olykor gyakorlati oldalról is igyekszik feltérképezni a kéjnőket, nemcsak teoretice), de előbb-utóbb a jelentésírás technikái, nyűge, a gyötrő írói kérdések miatt végül olyan abszurd helyzetekbe kerül, hogy kénytelen egy kékülő tinóru gombát megfigyelni és azt vád alá helyezni (az már csak pikáns ráadás, hogy a koronatanú nem tud semmit, a vádlottat nem ismeri).

 

Osztályzat: ¾ (a pajkosságok miatt)

 

Összességében nagyon jó volt újra Esterházy-könyvet olvasni, talán jövőre befejezem a meglehetősen sztochasztikusan olvasott Bevezetés a szépirodalomba c. könyvét is.


 
 
4 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Száguldó cséza, száguldó Oroszország

2009. okt. 30. 2009. okt. 30. 9:04, cotta, 1 komment

Kategóriák: Olvassunk világirodalmi klasszikusokat!
Címkék: Gogol , Holt lelkek

 
 

Ez a száguldás eléggé illett az egész hetemhez, hiába őszi szünet, hiába hallgató- és olvasómentes időszakok, dugig voltam pakolva háttérmunkával és egy vadiúj munkakör elsajátításával – szóval ingerülten száguldoztam ide-oda és sodortam magammal mindenfelé Gogol zaklatott szövegét, a Holt lelkeket.

A regény töredékes, különösen a második részből hullanak ki kisebb-nagyobb jelenetek, vége pedig nincs – erre ma azt mondanák, posztmodern mesterfogás. De nem csak ez különösen modern a regényben: Csicsikov, ez az antihős, aki kezdetben minden különösebb tartalom nélkül szüvődözik N. városban áfonyapöttyös (!) frakkjában, majd csak valahol a 200. oldalon válik közeli ismerősünkké, addig csak egy fura, komikus burok, akit másokon keresztül látunk. Egy kreatív szélhámosról van szó, aki halott parasztokat vásárol lepukkant vagy félig meghülyült orosz földesuraktól, ugyanis akkoriban még a holtak után is kellett adót fizetni, amíg egy újabb revíziós vizsgálat meg nem állapítja a halottak halottságát. Mondanom se kell, egyesek örömmel szabadulnak meg a fölös tehertől, mások viszont sunyiságot gyanítanak és Csicsikov kénytelen fizetni a holt lelkekért. Hogy mi Csicsikov célja? Mi más, mint a gazdagság, ugyanis amíg a holtak élőkként vannak nyilvántartva, addig akár hitel is kérhető rájuk – barátunk is így próbál eljárni.

A könyv – korában sokat kritizált – erénye a kopár, pusztuló, műveletlen Oroszország bemutatása, Gogol páratlan iróniával festi meg az első részben az ábrándozó, lusta (Manyilov), a nehéz fejű, bizalmatlan (Korobocska), a hazudozó, iszákos, szerencsejátékos (Nozdrjov), a takarékoskodó, nyers és kapzsi (Szobakevics) és az elhanyagolt, nyomorgó, zsugori, kleptomániás (Pljuskin) figuráiban az orosz földesúri réteg torzképét. Kártékony, korrupt, hatalmasodó karakterek, felélik vagyonukat, birtokukat, földjüket tönkresilányítják, jobbágyaikat vagy elhanyagolják, és ezzel elzüllesztik, vagy kizsákmányolják, és ezzel szökésre kényszerítik. Majmolják a külföldi példákat, többen a szakirodalom tanulmányozásába mélyednek, de nem képesek mindezt a gyakorlat talaján, az orosz viszonyokra alkalmazni, ezért minden lassan elrothad. Kétségbeesett pesszimizmus árad Gogol soraiból és még egy kis romantikával sem vigasztal – a könyv tényleg szinte végig csak a problémákról szól.

Egyetlen fénysugár mégis kiszabadul a lapok közül, a második részben Csicsikov száguldó csézáján eljut egy már-már idilli gazdaságba (oldalán a spleenesen ásítozó Platonovval), Kosztanzsoglo házához: a földesúr együtt munkálkodik a parasztokkal, kezében tartja az irányítást, ahogyan ma mondanák teljesen környezettudatos (újra felhasználja a hulladékot, biogazdálkodást folytat ökológikus módszerekkel) és persze hívő lélek, aki bárkit támogat, ha jóra fordítja pénzét. Csicsikovot is megérinti egy jobb, tisztességesebb élet reménye, de persze amint kezében a sok-sok rubel, hirtelen visszazuhan kisszerű ábrándjaiba pétervári bálokról és táncoslányokról.

Komor, humora ellenére is nyomasztó könyv a Holt lelkek, nem hagyja fellélegezni olvasóját, mégis sodró, mély és szörnyen aktuális.

 

Osztályzat: 5 (jeles)


 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Pnyin, avagy természetes kiválasztódás a szavak létért való küzdelmében

2009. okt. 26. 2009. okt. 26. 11:13, cotta, még nincsenek kommentek

Kategóriák: Olvassunk kortársakat!
Címkék: Pnyin professzor , Vladimir Nabokov

Aki látta a Hullajó! c. horror-paródiát, az emlékezhet arra a jelenetre, amikor az egyik zombi fojtogatja egyetemista áldozatát, aki azt hörgi kínjában: "Én nem állítottam, hogy Nabokov pedofil!" Innen is lehet ismerni Nabokovot, de talán mégis inkább a Lolita ugrik be mindenkinek, ami egy csodálatos könyv, különösen ha az ember bátran fellibbenti a fátylakat…

A Pnyin professzort viszont a sors sodorta elibém egy 400,- Ft-os leértékelés formájában és miután Náfiszi is emlegette (vajon hová fognak még elnyújtózni Náfiszi könyvének intertextuális csápjai): belevágtam.

Egy pazar humorú, ironikus szemléletű, hallatlanul élvezetes Nabokov-regény ez, főhőse Tyimofej Pnyin, aki Oroszországból Németországon keresztül előbb Párizsba, majd Amerikába emigrál, és itt próbál beilleszkedni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Pnyin ugyanis nemzeti identitása mellett még meglehetősen érzékeny is, olykor kifejezetten ügyefogyott és muris szituációkba keveredik, noha Nabokov, aki narrátorként olykor ki-kiszól hozzánk, kedves olvasókhoz, semmiképpen sem sorolja a szórakozott professzorok közé. Olyan ember inkább, aki állandóan résen van az új világban, amely számára kaotikusnak tűnik fel, egy aszimmetrikus ember, aki beleszeret egy csalfa és dilettáns pszichológusnőbe, aki természetesen megcsalja és kihasználja, aki képes mostohafiát ennek ellenére pénzelni, és aki egyik albérletből a másikba költözködik, mert nem találja helyét.

A könyv egyik legélvezetesebb vonása az elképesztő humora, hangosan nevettem egy-egy jelenet vagy sor fölött, itt a kedvencem:

 

[Joan, Pnyin szállásadónője épp egy képregényt mutat Tyimofejnek, aki egyáltalán nem ismeri a műfajt.]

 

„  - …Nézze inkább a képet. Tehát ez itt a tengerész, meg egy cica, és itt egy ugyancsak kacér sellő, és nézze csak ezeket a kis kövér felhőket a tengerész és a cica fölött.

-          Atomrobbanás lesz – mondta borúsan Pnyin.

-          Ugyan, szó se róla. Sokkal viccesebb dologról van szó. Látja, ezek a felhőbuborékok a gondolataikat vetítik ki…”

 

Pnyin nemcsak az amerikai élettel, mentalitással és egyetemi sumákságokkal nem tud megbarátkozni, hanem az angol szavakkal is hadilábon áll. A nothing nála nofing, oroszosan ismételgeti a tagadószót (nonono), oroszosítja (vagy épp az orosz hagyományoknak megfelelően németesíti/franciásítja) az angol hangrendet, kerékbe töri a morfológiát: a nyelve is otthontalan, mégis ez az egyetlen, amely identitását leghívebben őrzi és persze a csodálatos orosz irodalom.

Szomorú és mégis nagyon szeretnivaló könyv a Pnyin professzor, Nabokov rajongóinak pedig egyenesen kötelező, hisz telis-tele van önéletrajzi elemekkel és egy csomó különös mókussal.

 

 Osztályzat: 5 (jeles)


 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Kiszabadulni

2009. okt. 21. 2009. okt. 21. 8:51, cotta, 10 komment

Kategóriák: Olvassunk kortársakat!
Címkék: Bilincsben , Stephen King

Stephen King eredetileg nálam nyári program, mert élénk és könnyen elszabaduló fantáziámat ilyenkor nem ragadja magával az őszi-téli sötétség és a baljós csönd, megnyugtatnak a nyári hangok, mint a tücsök és a béka, szóval nem száll meg az a rettegés, ami most, szerencsétlen módon, októberben, King Bilincsben c. könyvével a kezemben. Olyan elemi félelmet és borzalmat éltem át egyedül, mert persze a férjem épp estis volt két nap is, hogy mikor tompa puffanással leszédült az egyik törölköző a fürdőszobában, sikítanom kellett. Hát, ezt hozza ki belőlem a Mester, eddig mindegyik könyvével.

A Bilincsben alapötlete önmagában zseniális: egy negyvenes házaspár lapos szexuális életét azzal igyekszik feldobni, hogy elutaznak egy isten háta mögötti helyre és ott, némi egzotikumot csempészve játékaikba, a férj, a meghízott, alkoholista Gerald kibilincseli nejét, Jessie-t az ágyhoz. Azonban Jessie-nek már nem fűlik annyira a foga a szado-mazo aktushoz, kikötöztetésekor be-bevillannak kellemetlen, rég eltemetett emlékek gyerekkorából, amikor apja inzultusainak volt kitéve és mikor Gerald az istennek se akarja felfogni, hogy nem lesz bilincses szex, úgy megrúgja férjét, hogy az azon nyomban elhalálozik szívrohamban.

És Jessie magára marad kikötözve, egy tökéletesen elhagyatott vidéken, távolról kiéhezett, kóbor kutya üvölt és egyre sötétebb lesz és egyre több hang szólal meg a fejében, korábbi énjeinek zsivaja tölti be hamarosan az agyát. És még valaki más is belopózik a szobába, egy különös, rémisztő, sápadt, hullabűztől erjedt, csontváz vékony figura…

A regény Jessie két napos küzdelmét, szabadulási kísérleteit írja le, hiteles részletességgel, hogyan küzdi le a rátörő izomgörcsöket, hogyan sikerül vízhez jutnia, hogyan igyekszik elkergetni a kóbor kutyát, aki saját bejáratú McDonald’s-ként használja Gerald tetemét, és hogyan igyekszik megőrizni értelmét az őrülettel fenyegető kakofóniában, ami a fejében zajlik. Mert Jessie szabadulása egyben szimbolikus aktus is (itt erősen emlékeztetett a Fűrész c. filmre is), tusakodása közben ugyanis szembe kell néznie múltjával, újra kell élnie gyerekkora nagy traumáját, melyet apja okozott neki és fel kell dolgoznia az ebből fakadó görcseit, rossz döntéseit. Mondhatom ez legalább annyi kínt okoz neki, mint a bilincsekből való kiszabadulása.

A történet vége pedig olyan meglepetést is tartogat, amitől végképp megállt bennem az ütő.

Megint csak azt tudom megállapítani, hogy King a legzseniálisabb horroríró, aki pontosan úgy és akkor rémít meg, ahogy és amikor a legjobban szeretek rettegni.

 

Osztályzat: 5* (zseniális)


 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Korszerűtlen becsületesség

2009. okt. 16. 2009. okt. 16. 12:33, cotta, 9 komment

Kategóriák: Olvassunk újra!
Címkék: Kertész Ákos , Makra

Szegény Makra befürdött, nemcsak a regényben, hanem szó szerint is: a hétfői özönvízszerű esőzésnek hála (és a gyanúsan olcsó hátizsákomnak ugyancsak) teljesen szétázott a kötetem, és hiába szárítgattam meg laponként a hajszárítóval: örökre hullámos marad.

Makra Ferenc jó munkásember az ötvenes évek elején, húsvét hétfőn szétveri négy haverját, mert enyhén illuminált állapotban épp csoportos erőszakot készülnek elkövetni egy lányon. Makra nem egy heroikus típus, egyszerűen csak túlfejlett az igazságérzete és képtelen elviselni a kiszolgáltatott test látványát: ezért üt. Ez a szimbolikus eset aztán egész életén át kísérti, különösen hogy az incidens után egyszerűen felpakol és Pestre költözik, mert képtelen helyes tettének következményével együtt élni. Makra ugyanis hiába talpig becsületes, nem tud megküzdeni a becsületesség folyományával, tudniillik, hogy feltűnő lesz tőle. Minden igyekezetével azon van, hogy betagozódjon az átlagos emberek közé, kiszámítható, jól bejáratott, kispolgári egzisztenciát építsen fel, hogy végre eltűnjön, de ugyanakkor állhatatosan jó és igazságos is akar lenni, márpedig a hétköznapi élet alapja a hazugság, a gyávaság és a megalkuvás. („… Makra a feltűnés elkerülése érdekében feltűnően úgy viselkedett, ahogy a szabályzat előírta.””) Ezt a dilemmát  viszont évekig képtelen feldolgozni Makra, pedig olyan társat talál, Vali személyében, aki pontosan arra próbálja rávenni, hogy inkább éljen autentikusan (legyen például szobrász, mert úgy tűnik ehhez tehetsége van) és természetes önzéssel (valósítsd meg önmagad!), mint hazugul és természetellenes önzéssel. Makra azonban berezel és Valiból, ebből az anarchista, öntudatos, olykor egészen közönségesen mocskos szájú, rajongó lányból is kiábrándul, amikor az nem vállalja születendő gyermekének kihordását, mert az akadályozná kibontakozását. Makra sorsa így megpecsételődik, magavállalás nélkül egy kiábrándítóan szokványos házasságba menekül, szeretőt tart és mikor tíz év után nem bírja tovább az önbecsapást, drasztikus lépésre szánja el magát.

Kertész Ákos Makrája nem véletlenül lett sokak kedvence, Karafiáth Orsi például terapikus célzattal olvassa újra és újra a sodró, gomolygó mondatóriásokat, melyekben múlt és jelen és jövő szép bonyolultsággal folyik egybe és folyamatos önvizsgálatra buzdít. Jó volt újraolvasni, mondhatni az újraolvasási-projekt eddigi legkellemesebb darabja, ugyanazt a borzongást, tépelődést és kínlódást hozta ki belőlem, mint tíz éve. És még most sem tudom, vajon szabad-e ölni fontos dolgokban? Vagy kell-e?

 

A könyvről november 10-én kedden beszélgetünk az olvasókörben, részletek itt:

http://groups.google.com/group/varazshegy-olvasokor

 

Osztályzat: 5* (kiváló)


 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!

Amerikai komplexusok, amerikai vágyak

2009. okt. 12. 2009. okt. 12. 10:41, cotta, még nincsenek kommentek

Kategóriák: Olvassunk világirodalmi klasszikusokat!
Címkék: Az Aspern levelek , Henry James , London ostroma

A Daisy Miller mámorában hétvégén elolvastam a Henry James kisregény-kötetemben leledző másik két írást is, a London ostromát és Az Aspern-leveleket. Mindkettő remek volt, úgy tűnik, Henry James esetében nem lehet mellényúlni (különben igen, mert a híres kísértetregénye, a Csavar fordul egyet, egyáltalán nem tetszett).

A London ostromának főhősnője, Mrs. Headway alias Nancy Beck valóban arra készül, hogy bevegye a londoni társaságot, ehhez nem átallja felhasználni az ismert női praktikákat: hízelkedik, fogadkozik és igyekszik beházasodni egy előkelő családba. Nancy múltja azonban rovott, az amerikai nő számos vagy inkább számtalan válást tudhat maga mögött, szabadosan viselkedik, kissé műveletlen és szeleburdi. Két fiatalember, a csöppet feszes Waterville és a spleenes Littlemore próbálja megfejteni Mrs. Headway jellemét, hol egyengetik útját, mert a nő egyéniségét lenyűgözőnek, természetesnek tartják, néha viszont kétértelmű megjegyzéseket tesznek róla és new yorki bukásáról, mert Nancy eljárását tisztességtelennek titulálják. Érdekessége, már-már posztmodern vonása a kisregénynek, hogy az első fejezetben bevillan egy színpadi jelenet, melyben épp egy feltörekvő, ám tisztességtelen asszony bukik el drámai sóhajok közepette – mintegy előre vetítve Nancy sorsát, ehhez a szcénához csupán annyit fűz hozzá Waterville, hogy a becsület képviselői túl sokat hazudtak az igazság érdekében, ahogy később Littlemore-ék sem tudnak kigabalyodni szerepeikből. Hogy Mrs. Headway-nek sikerül-e beházasodnia a felső tízezer krémjébe és sikerül-e legyőznie amerikai hőseinknek az angolokhoz viszonyított másodlagosságból fakadó kisebbrendűségi komplexusukat, ezt most fedje jótékony homály, tessék elolvasni.

Az Aspern-levelek szerintem egy méltatlanul elhanyagolt James-kisregény, én legalábbis soha nem hallottam róla. Az alapszituáció szintén a tisztesség, hazugság és a homályos, csalóka személyiség-észlelés körül forog, mint úgy tűnik kötetemben mindhárom írásban. A névtelen főhős ezúttal egy szenvedély rabja, a híres költő, Geoffrey Aspern után kutat, igyekszik az összes relikviát felhajtani, ami vele kapcsolatos. Kideríti, hogy Velencében él Aspern régi szerelme, Bordereau kisasszony, akinél még rejtőzhetnek szerelmes levelek, így tervet kovácsol: amerikai újságírónak adva ki magát szállást kér az ódon, dohos házban, ahol Miss Bordereau unokahúgával, a kissé aszott Titával él együtt. Borsos áron így kerül egy fedél alá az imádott Aspern-írásokkal, már csak be kell lopnia magát a derék hölgyek szívébe, finoman udvarolni kezd Titának. Ebben a történetben legjobban a kísérteties vonások tetszettek, Miss Bordereau ugyanis 150 éves, az Aspern-által oly sokszor megénekelt szemét pedig, folyton zöld álarccal fedi és egy az egyben úgy fest, mint egy zombi (ez az élő-halottsága is jellegzetesen James-i kettősség és egy egészen hátborzongató jelenetben fog igazán ijesztővé terebélyesedni). Azt megintcsak nem kötöm senki orrára, hogy sikerül-e hősünknek megszerezni a hőn áhított leveleket, de James érzékeny, lírai prózája, belső, művészi ábrázolásmódja most is lenyűgözött. Érdemes olvasni, igazi ínyencfalat.

 

Osztályzat: 5 (jeles)


 
 
5 (1)
Jelentkezz be a szavazáshoz!
Régebbiek | Végére »