olvasás, kukacoskodás

olvasmányélmények, katarzisok, olvasási projektek

Most nagyon gondolkodtam, írjak-e Radiguet két kisregényéről (A test ördöge, Orgel gróf bálja), mert mostanában csak arról szeretek írni, ami nagyon megfog vagy megrángat. Olykor még arról se. Olyan blogcsömöröm van.

De azért mégis, mert Radiguet-t annyira nem hype-olják, pedig érdemes olvasni mindazoknak (is), akik odavannak Laclose-ért, Mme Lafayette-ért vagy épp Prousttal kacérkodnak, mert a fiatal írónak van köze hozzájuk, gyanítom Proust maga is nagy kedvvel olvasta Radiguet-t. Radiguet jellemábrázolása, a belső lelki folyamatok finom kibontása és a nagy csavarok, különösen e két kisregény végének egészen szabálytalan befejezésénél, egészen modern szerzővé avatják, ugyanakkor nem titkolhatom csalódóttságomat sem, mert A test ördögétől több bujaságot vártam (olyan Lawrence-esen), az Orgel gróf báljáról meg valami egészen mást hittem.

A test ördöge azért érdekelt elsősorban, mert a fülszöveg szerint egy fiatal kamasz elcsábít egy idősebb asszonyt – ez nagyon izgalmasan hangzik, de valójában csak három év korkülönbség van a két szerelmes között, és ráadásul a főszereplő narrátor, a fiatal srác gondolkodásban is jóval érettebbnek bizonyul, mint a naiv és irritáló Marthe. A történetben kétségtelenül a kamasz érzelmei, mesterkedései, lázadása a legérdekesebb, de erősen lefaragott az élvezetből Marthe jelleme, amely a regény elején egészen sokat ígérő (Baudelaire-t, Verlaine-t olvas), de végül kiszámítható, hisztis nő lesz belőle, mint amilyenekről Maupassant-nál is lehet olvasni. Nagyon hiányoltam alakjában a felvezetett, beígért intellektualizmust. (Nah, ez itt most az én ízlésem, ha szerelem, akkor legyen okos!)

Az Orgel gróf bálja nem is titkolja, hogy hasonlítani akar A veszedelmes viszonyokhoz, csak persze nincs benne semmi intrika és az áldozat is megőrzi tisztességét. Amivel viszont meglepett ez a kisregény, az megint a baráti/szerelmi viszonyok egészen elképesztő ábrázolása, ezúttal a férj-feleség-udvarló triásznak egy mélylélektanilag igen alapos megfestésével. Ebben a történetben mindenképp Orgel grófnak és feleségének egészen rendkívüli kapcsolata volt a legkülönösebb, a regény befejezése pedig legalább háromféle értelmezésnek ad lehetőséget.

Összességében azt gondolom, érdemes elolvasni ezeket a kisregényeket, és bár én remekműnek nem tartom őket, egyértelműen a modern francia regény felé mutatnak. (A test ördögének a fordítása jó, de hogy Benyhe János miért fordított olyan ronda tőmondatokat az Orgel gróf báljában, nem értem. Majd megfulladtam tőlük…)

Osztályzat: 4 (jó)

Pontszám:

 

 

4 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Az fix, hogy ehhez a regényhez egyfajta elomló hangulat kell, de micsoda szerencse, hogy én épp ebben a bágyadt, ablakból távolba meredős, kandallótűzbe bambulós hangulatban penderítettem ölembe (sic!) ezt a romantikus, szerelmes, szenvedélyes történetet, aminek hála Istennek, semmi köze sincs a kardozós Alain Delonhoz. Dumas már amúgy is belopta magát a szívembe a Monte Cristo-val, és elmondhatom a Fekete tulipánnal csak tovább lépkedett - a maga szertelen módján - magán Parnasszusom csúcsai felé.

A történet középpontjában egy szenvedélyes fiatalember, Cornelius Van Baerle áll, aki még Čapek szenvedelmes kertészeit is überelné, olyan lángolással és odaadással veti bele magát a - Hollandiában amúgy is divatos - tulipánnevelésbe. Van Baerle a történet elején így nem tűnik többnek, mint egy időtúltengésben szenvedő, kissé izolált és naiv agglegénynek, aki szinte üvegburában kísérletezik a fekete tulipán kitenyésztésén, amiért nem mellesleg egy csomó pénz is jár. Csakhogy Cornelius keresztapja súlyos politikai konfliktusba keveredik, melynek szele és egyben egy gonosz szomszéd, aki Cornelius virágtermesztői babérjaira áhítozik, ártatlanul börtönbe juttatja hősünket. Hogy aztán hogyan lesz képes mégis álmait megvalósítani, és hogyan ér sok-sok viszontagság után boldog véget a történet, fedje itt most jótékony homály, de nagy gyönyörűség volt olvasni minden sorát. És annyit azért elárulok, hogy nő is van a dologban.

Persze akik nem állhatják a csapongó romantikát, az izgalomtól elaléló hősöket, az igazságos királyokat és velejéig romlott, púpos csalókat és nem hisznek a tiszta, romlatlan hűségbe sem, azok messze kerüljék el a regényt. A legjobban talán az egész történeten végigvonuló fekete tulipán motívum tetszett, amely hol a vágyak szimbóluma volt, hol a szárba szökkenő és bimbót hajtó szerelem olykor baljós virágává vált, hol a halált hirdette, hol pedig a boldogságot. Dumas stílusa pedig végig sziporkázóvá és lendületessé varázsolta, az amúgy többnyire kiszámítható történetet.

Szerintem épp januárra való olvasmány, szerezzétek be és adjátok át magatokat a bűbájnak és a virágoknak.

Osztályzat: 5* (zsongító)

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Hát elérkezett a nagy summázás ideje, a szokásos évi összefoglalásé. Kapásból kijelenthetem, hogy a 2011-es év volt Életem Legrosszabb Éve, ugyanis egy bohón befalt gyógyszernek köszönhetően (álljon itt kopjafaként és tanulságként a termék neve: Omicral) heveny pánikzavar alakult ki nálam, ami soha nem tapasztalt, olykor egészen nem eviláginak tűnő rosszulléteket okozott, rémes agorafóbiával, borzasztó szorongásokkal és véget nem érő álmatlan éjszakákkal. Ugyanakkor épp a pánikzavar ébresztett rá arra, hogy bizony az olvasás, melyet a koreai nyelvtanulás miatt 2010-ben olyan erősen háttérbe szorítottam, egy nagyon fontos funkciót látott el az életemben, konkrétan: védte, őrizte, erősítette, karban tartotta a lelkemet. Így 2011 újra az olvasás éve lett 72 elolvasott könyvvel, és még akkor is így van ez, ha egzotikus tüneteim közül épp a kettős vagy homályos látás volt az egyik legzavaróbb, de könyvvel a kezemben nem érhetett baj, idegeim lassan kisimulni tűntek és az alvásmentes éjjelek is elviselhetetlenek lettek volna egy-egy jó könyv társasága nélkül. Válogatott szorongásaim persze rányomták bélyegüket olvasmányaim összetételére is, megjelentek új műfajok, úgy mint a napló (Kafka), a pszichológiai önsegítő könyvek (Szendi, Peurifoy) és keresztény könyvek (C. S. Lewis, Nemes Ödön, Böjte Csaba). Terápiás szempontból (is) a legtöbbet talán a Zsoltárok könyve jelentette, az emberi nyomorúságról, félelmekről, de a reménykedésről, örömről szóló versek nagyon sokat jelentettek. Idén arra is rákaptam, hogy egyszerre több könyvet olvassak, pedig ezt korábban zavarónak találtam, de most nagyon élvezem, hogy hol verset, hol regényt, hol nonfictiont olvasok, és semmi nem kavarodik össze a fejemben. 2011-ben olvastam először angol nyelvű könyveket is, ide tartozik az a három koreai nyelvkönyv, amit nagy élvezettel tanultam végig és két Koreáról szóló könyv (Korean Cultural Heritage, The Beauty of Korea), ahhoz képest, hogy annyira nem merültem el még az angol nyelv rejtelmeiben, nem okozott gondot a könyvek elolvasása. Egészen elképesztő újdonság volt a lányregények megjelenése, soha nem hittem volna, hogy létezik ilyen csacska, romantikus felem is, de Jean Webster és Lucy Maud Montgomery levett a lábamról és Anne Shirley igen jó barátnőm lett.

Továbbdübörgött 2011-ben is a Korea-projekt, 14 koreai tárgyú vagy koreai szerzőjű könyvet olvastam, viszont megfeneklett a Proust-projekt és magyar szerzőktől is szégyenletesen keveset olvastam (Mikszáth, Bárdos Pál, Szabó Magda), kimaradt a Nagy Klasszikus is, ez különben Cao Hszüe-csin A vörös szoba álma lett volna, de hiába a könyv minden szépsége, a szerelmi történet egyszerűen untatott, így a 300. oldalon bedobtam a törülközőt. Talán zaklatott idegállapotom miatt, tavaly sokkal türelmetlenebb voltam a könyvekhez, unalmas vagy túlzottan letargikus könyveket nem tudtam végigolvasni és úgy döntöttem, nem is kell, így tettem félre Jane Austen A klastrom titka c. végtelenül sivár könyvét, vagy Tar Sándor borúlátó remekét, a Lassú teher-t. A filozófiai műveket is hanyagoltam, így a műfajt egyedül Eckhard mester képviseli, viszont ő be is lopta magát a szívembe katolikus miszticizmusával és metafizikus fejtegetéseivel.

Sok könyvet kezdtem el olvasni a moly-on őrület módjára elharapódzó kihívások örvén, így kapásból részt vettem Lobo várólista-csökkentős játékában, de nem átallottam saját kihívást is kezdeményezni, jelesül az Olvassuk el a Si Kinget egy év alatt! projektet.

Hála a tomboló válságnak és a csillagos egekbe szökő svájci frank árfolyamnak, 2011-ben alig vettem könyvet (eltekintve a pár száz forintos brutál akcióktól), annál nagyobb szerep jutott a könyvtáraknak és a molyon is több könyvet csereberéltem vagy vásároltam jó áron. Az Év Szenzációja kétségtelenül Ta-mia Sansa Sötét Hóruszának megjelenése volt, ezzel egyik nagy álmom valósult meg, s azon kívül, hogy a könyv végre nyomtatásban is megjelent, volt alkalmam az írót is vendégül látni, sőt.

Most pedig a hosszú summázatot kövesse az éves toplista.

Az Év Legjobb regényei:

1. Kazuo Ishiguro: Napok romjai
2. Olga Grushin: Szuhanov álomélete
3. Alice Walker: Kedves Jóisten
4. Pák Ván-sza: Annak az ősznek három napja
5. Joyce Carol Oates: Luxusvilág
6. Emile Ajar: Előttem az élet
7. Ta-mia Sansa: Első áldozat
8. L. M. Montgomery: Anne otthonra talál
9. Jean Webster: Kedves ellenségem
10. Barbery: A sündisznó eleganciája

Az Év Legjobb Novelláskötetei:

1. Lem: Kiberiáda
2. Karen Blixen: A sors anekdotái
3. Flanery O’Connor: Alig akad ma jó ember

Versek terén egyértelmű az ázsiai dominancia, így a Si King és Lee Gil Won: Napfénypalást c. kötetei fontosak.

Drámát nem olvastam, szégyenésgyalázat.

És muszáj egy Egyéb kategóriát is felvenni, mert ezek a könyvek valóban fontosak lettek számomra, helyezés nélkül a következők: C. S. Lewis: Keresztény vagyok, Nemes Ödön: Szabadon, örömmel, szeretettel, Osváth Gábor: Koreai nyelv és irodalom, Csoma Mózes: Koreai csaták és harcosok, Korean Grammar in Use, Lomb Kató: Így tanulok nyelveket!, Peurifoy: Szorongás, fóbiák, pánik, Butollo: A szorongás – erő, Szendi Gábor: Pánik – tények és tévhitek és Eckard mester: Tizenöt német beszéd.

Az Arany Szamóca-díjat a legunalmasabb könyvért Rejtő Jenő kapja (Csontbrigád), a legrosszabb írásműért járó Arany Citromot pedig kedvenc írómnak, Bret Easton Ellisnek nyújtanám át, a Királyi hálószobák c. könyvért.

2012 – elsősorban a kihívások éve lesz, igyekszem az eddig bohón bejelölt kihívások követelményeit teljesíteni, így biztosan lesz kékharisnyázás, szociografálás, japán irodalom, zsidó és néger és bibliai, szóval sok minden, de az fix, hogy az ábécé minden betűjével lesz szerző. Remélem, az önsegítő könyvek műfajának búcsút inthetek, viszont továbbra is olvasni fogok verset, naplót, továbbra is fontos szerep jut a koreai nyelvkönyveknek, a keresztény klasszikusoknak és a science-fictionnek, így remélhetőleg hamarosan Sansa új regényének, a Lélektelennek.

Hajrá!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Olykor magam is ledöbbenek azon, hogy milyen koreai témájú könyvek jelentek már meg magyarul, Sung-Kuh Chung könyve is ezek közé tartozik, ki hinné, hogy épp erről a témáról, a koreai református egyház prédikációiról van magyar nyelvű anyag. A könyv ráadásul nagyon érdekfeszítő is, hisz a szerző a prédikációk elemzésén túl a koreai protestáns egyház történetével is foglalkozik, igaz nem az objektivitás szellemében, a szerző maga is kálvinista lelkész, aki különben Magyarországon kapott díszdoktori címet a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, így sok helyen keresztény lelkülettel tesz megjegyzéseket mondandójához. A Koreai Presbiteriánus Egyház különben testvéri kapcsolatban áll a Magyarországi Református Egyházzal, így gyakran látogatják egymást, teológus hallgatóik pedig cserediák kapcsolatban vannak, Budapesten tudomásom szerint három protestáns koreai gyülekezet van, egy baptista és talán két presbiteriánus.

Ezek után felmerül a kérdés, hogyan lehetséges, hogy egy távol-keleti országban egyáltalán a kereszténység ilyen hallatlan népszerűségre tesz szert (2005-ös felmérés szerint 29,2% vallja magát kereszténynek, 22,8% pedig buddhistának), Chung erre is megpróbál válaszolni könyve bevezetőjében. Véleménye szerint Korea Isten kitüntetett országa és több prédikátor is megvallotta hitét azon meggyőződéséről, hogy Koreának missziós szerepe van a Távol-Keleten. Ez az optimizmus különösen jellemezte a növekedési időszakot, így az evangélium betörésének korszakát (1885-1907) és némiképp kitartott az japán elnyomás idején is (1907-1955). Hogy Koreában miért hullott termékeny földbe az evangélium üzenete, részben magyarázható a történelmi helyzettel is, a koreai nép elnyomott állapotával, melyben a keresztény reményközpontúság és a személyes megváltás tana többeket magával ragadott, ehhez járult még a koreaiak erős konfuciánus neveltetése is, amely több ponton rokonságot mutat a puritán eredetű presbiteriánus tanokkal vagy a mózesi törvényekkel. Mint sok más országban, Koreában is összefonódott a reformáció tana a nemzeti identitáséval, ezért a kereszténység jelentősége különösen megnőtt a japán gyarmatosítás idején, ahogy a koreai háborút (1950-53) követően pedig a nemzet keresztény egységesítésének gondolata is nagy hangsúlyt kapott. A koreaiak számára a keresztény fogalmak, különösen a család-metaforák (Atya, Isten gyermekei, atyai szeretet stb.) könnyen befogadhatóak voltak, a koreai családcentrikus szellemhez igen közel álltak, ráadásul a misszionáriusokat igen szeretetteljesen fogadták, inkább a kíváncsiság jellemezte őket, mint a gyanakvás. Szintén vonzó volt a koreaiak számára, hogy viszonylag gyorsan kiépültek a keresztény szellemű szociális intézmények, melyekre nagy szükség is volt, így árvaházak, kórházak vagy szakképző intézmények, de számtalan intézetben látnak el segítő szolgálatot lelkipásztorok, pl. a rendőrségen is. A koreai lelkipásztorok igen odaszántak, jellemzően sokat imádkoznak, egyedi sajátosság Koreában, hogy több mint 500 imahegyük van, melyekre imádkozni, meditálni járhat bárki, péntekenként pedig hajnalig tartó ima-összejöveteleket tartanak.

A koreai református egyház kezdettől fogva ragaszkodott a konzervativizmushoz, mind a liberalizmust, mind a karizmatikus (Szent Szellem „jelenségei”-t hirdető) tanokat és áramlatokat elutasította, a miszticizmust is távolságtartással kezelte, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektet a lelkipásztorok teológiai és filozófiai képzettségére, az előadói képességekre, a tiszta jellemre, az odaszánt, meditatív életvitelre. Igen korán kiépültek a vezetőképzés centrumai, legfontosabb központjuk a mai Észak-Korea fővárosa, Pyongyang (Phenjan) volt, melynek számos szemináriumán oktatták magas szinten a teológiát, bibliai nyelveket és egyházi tudományokat. A koreai egyház látványos növekedési lendületét a japán megszállás alatt bevezetett sintoista kultuszok kötelezővé tétele törte meg először. A japán elnyomás alatt Korea elképesztő szenvedéseken ment keresztül, az oktatás japán nyelven folyt és a neveket is japánosították, majd 1930-tól bevezették a kötelező sinto kultuszt, vagyis Japán ősi vallásának tiszteletét. Ezt a japánok hazafias és nem vallásos aktusnak minősítették, ezzel számos egyház beleegyezését sikerült elérniük, de az istenszobrok előtti tiszteletadást a presbiteriánus egyház megtagadta, míg végül idővel megtört és kénytelen volt az istentiszteletek részévé tenni a japán császár üdvözlését, vagy részt venni sinto szertartásokon. Azonban számos koreai prédikátorról olvashatunk jelen kötetben, akik hűen keresztény hitükhöz nem voltak hajlandóak ilyen engedményekre, többjük hosszas börtönbüntetést vagy mártírhalált halt.

A tárgyalt koreai prédikátorokról most nem értekezem, álljanak itt a legfontosabbak nevei:

Sun-Joo Kil, Ihk-Doo Kim, Sung-Bong Lee, Hwa-Sik Kim, Ki-Chul Choo (mártírhalált halt), Yang-Won Sohn (mártírhalált halt), Hyung-Nong Park, Sang-Dong Hahn, Yune-Sun Park.

A kötet utolsó fejezetében rövid összefoglalót olvashatunk a japán megszállást követő felszabadulás időszakáról és a koreai háborúról, majd az utána elkövetkező zavaros időkről.

Összességében egy nagyon érdekes könyvet olvashattam, ugyanakkor volt néhány dolog, ami kicsit bosszantott, így például a koreai nevek egységes átiratának hiánya, a legtöbbször a fenti felsorolásban látható angol mintát követi (vagyis hátraveti a családnevet), de olykor megcseréli, vagy elhagyja a keresztnév kötőjelét és egybeírja. Egy másik meghökkentő hiba pedig az a tévedés, mely a hangeult nyelvnek titulálja, nem pedig jelkészletnek, így a mondat, hogy a Bibliát hangeulre fordították ugyanolyan bután hangzik, mintha azt írnám, hogy cirillre fordították. Ez nyilvánvalóan a fordító járatlanságának tudható be. Ettől eltekintve tényleg élvezetes könyv volt.

A Koreai Presbiteriánus Egyház honlapja: http://pck.or.kr/Main/main.asp

Osztályzat: 5 (érdekfeszítő)

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Bámulatos, hogy gyakran épp azok a könyvek okoznak mindent elsöprő katarzist, amelyekhez a legkevesebb reményt fűzzük. Bizony így volt ez Pák Ván-sza (박 완서) kisregényeivel is, az Annak az ősznek három napja c. kötettel, ugyanakkor nyugtalanított is a könyv jelenléte, elvégre a szerző koreai és ráadásul nő. Már az első oldalak lenyűgöztek, Pák Ván-sza stílusa, érzékenysége, a belső monológok gördülékenysége, a politikai, társadalmi viszonyok ábrázolása a nők, elsősorban a családos nők életén keresztül egyszerre sarkalltak csodálatra és döbbentettek meg plasztikusságukkal, olykor kegyetlenségükkel.

Az első három darab, az Anyám emléke trilógia, Pák visszaemlékezése gyerekkorára, annak minden szorongásával, félelmével, értetlenségével, s mindenezek okozója nem más, mint az édesanya. A szerző édesanyja jobb élet reményében Szöulba költözik gyermekeivel, de annak előbb csak a kapun kívüli világát ismerik meg, nyomorognak, küszködnek, az édesanya pedig a modern koreai nő fixaideájával gyötri lányát, aki teljesen bizonytalanná válik viselkedésében. Mert milyen is egy modern nő a japán megszállás alatt, később pedig a világháború, majd a koreai háborút követően? Nos, ez nagy talány, de afféle csodalény, aki mindig talpra esik, nagyon okos, jól házasodik, és semmiképpen sem érintkezik arra érdemtelenekkel. Pák így válik bezárt, félelmektől megigézett, szomorú kislánnyá, aki egy nap mégis elindul a maga útján, családot alapít és képes lesz mind képletesen, mind ténylegesen megküzdeni az anya terhével. Kevés olyan döbbenetes és szívfacsaró jelenet van a világirodalomban, mint anya és lánya küzdelmének ábrázolása a kórházban, ahová csípőtöréssel szállítják az édesanyát, majd a műtét utáni nyugtalanságra nyugtatót adnak neki. A nyugtató azonban előhozza a múlt borzalmait, az anya újraéli fia halálát, a lánya pedig egyszerre küzd anyja testi erejével és az irracionális, már-már elviselhetetlen koreai háború kísérteteivel.

A címadó, Annak az ősznek három napja c. elbeszélés szinte fullasztóan tragikus, egy női nőgyógyász története, aki a koreai háború után a prostinegyedben praktizál. Foglalkozását gyűlöletből választotta, a háború során ugyanis megerőszakolták és nem kívánt gyermekét elvetette. Az abortusz kiszolgáltatottsága, sokkja, a megalázottság érzése vezeti arra, hogy ő maga is ezt a foglalkozást és ezt a tevékenységet vállalja: „Én gyűlöletből dolgoztam. Hogy hiba nélkül végezzem a munkámat, egyetlen pillanatra sem szabadott távol tartanom magam attól a nőtől, aki hátradőlt előttem, kellemetlen szagú ágyékát arcként felém szegezve; és a gyűlölettől, amely az abban a nőben elhelyezkedő nem kívánt élet iránt nőtt bennem.” Egyszerre munkál benne a kollektív együttérzés a megalázott vagy kiszolgáltatott nők iránt, és a gyűlölet a megalázottság és a férfiak iránt. Mégis, annak az ősznek három napján, mielőtt a praxisát végképp bezárná, történik valami.

Az álmodozó inkubátor női hőse egy kétgyermekes asszony, aki kérészéletű kapcsolatba keveredik egy különös férfival. A férfinek ugyanis két lánya van, de szemmel láthatóan ezt csöppet sem bánja, annak ellenére, hogy a hagyomány legalább egy fiúgyermek szülését követeli meg. A sok vita, melyben nem kevés feminista gondolat is megfogalmazódik a férfi részéről, valójában arra mutat majd rá, hogy hősünk lelke legmélyén szörnyű lelkiismeret-furdalás rág egy rég elvetetett lánygyermek miatt.

Az utolsó szöveg, A legutolsó, ami megmaradt nekem egy gyászoló anya félőrült monológja, ezt nagyon nehéz volt olvasni sodró irama és a fojtogató kétségbeesés miatt, ami szinte csak úgy áradt a sorok közül. Itt is a fiúgyermek halála, annak feldolgozhatatlansága áll a középpontban, az anya kiútkeresése a depresszióból, amely nem kíméli a környezetét sem, önmagában ez a telefonba elmondott monológ is gyilkos mennyiségű, mégis letehetetlen.

Pák Ván-sza történetei nagyon fontosak, megrázott és lesokkolt, nagyon sokat megtudhattam belőlük a koreai nők természetrajzáról, azokról az ősi beidegződésekről, melyeknek nyomai most is ott vannak a koreai nők életében. Az író stílusa pedig egyszerűen lehengerlő, eddigi koreai olvasmányaim közül messze a legszebben megírt szövegek ezek, mindenkinek nagyon ajánlom.

Osztályzat: 5*** (kult)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Takami Kósun regényére már azóta fenem a fogam, amióta a filmet megnéztem. Nem mintha annyira lenyűgözött volna ez a kissé esetlen és humortalan alkotás, amely a regény olykor szinte vadromantikus hangulatát tökéletesen nélkülözi, de mégis piszkálta a fantáziámat, hogy milyen lehet ez regényben. Röviden: egész jó. Persze ebben benne van vonzódásom a disztópiákhoz és a kamaszokról szóló regényeket is szeretem, a Battle Royale ráadásul távol-keleti tematikájú is, szóval eleve pozitív előítéletekkel közelítettem az amúgy lelombozóan vaskos kötethez.

Aztán elég hamar kiderült, hogy olyan részletesen nem ismerjük meg ezt az elfajzott, diktatórikus Japánt, ahol az emberi közösségek megbontásának egyik módszere egy kegyetlen játék, melynek lényege, hogy egy kisorsolt gimnáziumi osztályt egy szigetre visznek, ahol le kell ölniük egymást a tanulóknak, így veszi elejét ez az ország a bizalom kiépülésének ember és ember között. Márpedig a lázadások egyik alapja, a bizalom – vagyis hogy pontosan ugyanúgy érzünk az elnyomó hatalommal szemben, ezért összefogunk. Az elnyomókat itt is a felnőttek képviselik, noha hullanak a kiválasztott nebulók szülei, tanárai is, akik védelmükre kelnének, ugyanakkor ez az éles szembenállás nagyon hasonlított a Truancy alapszitujához is. A Program tehát egy pszichológiai kísérlet is egyben, amellyel a közvéleményt sokkolják, de a regény valójában több etikai kérdést is boncolgat, és gyakorlatilag a tanulók döntésein keresztül láthatjuk, melyik vezet célra, melyik vezet a biztos halálba, kiknek adatik meg az erkölcsi győzelem, vagy a nemes halál. Márpedig a Siroiva Középiskola tanulói között szép számmal akadnak érző szívű, együttérző, praktikus gondolkodású fiatalok, hősszerelmesek, sőt technikai zsenik is. Nekem úgy tűnik, Kósun azt üzeni Kavada, Súja és Noriko kapcsolatát és történetüket állítva a középpontba, hogy egy ilyen gyilkos küzdelemben is a szeretet, az együttérzés, egymás segítése és persze némi ravaszság segíthet át a leginkább. Persze helyet kapnak az ellenpólusok és a velejéig gonoszok is, akiket vagy sikerül felmentenünk (Micukó), vagy sem (Kirijama). Számomra olykor meghökkentő volt az osztály szerelmi kapcsolatainak, mitöbb bonyolult hálójának kibontása, furcsa volt, hogy a nagy vérengzés és arcunkba fröccsenő agyvelők közepette szenvedélyes szerelmek szövődtek, az érzelmek, amelyeket az osztályterem kiegyensúlyozott keretében eltitkoltak egymás elől, most mindennél fontosabbá válnak, így például a legtorokszorítóbb történet Szugimuráé, aki egész végig szerelmese nyomába szegődik, míg végül épp az imádott lény végez vele. Az egyik legkedvencebb karakterem mégis talán Sindzsi volt, aki MacGyvert meghazudtoló ügyességgel készített bombát a szigeten gyakorlatilag hulladékból és hekkelte meg az állam gépeit, bár elismerem alakjában bőven van túlzás.

A könyv azonban érdekessége, izgalma mellett olykor kifejezetten unalmas, még akkor is, ha a halálnemek kellőképp változatosak, nekem olykor elkalandoztak a gondolataim, és persze sok képtelenség is van benne, például a hősök biológiai szükségleteire vonatkozóan (vagyis hogy nincsenek nekik), illetve nagyon kevés volt a társadalomrajz.

Mindenesetre el lehet merengeni azon, hogy mi történne, ha ugyanilyen feltételekkel ébredne osztályunk, munkaközösségünk egy nem túl szép jövőben egy lakatlan szigeten?

Osztályzat: 4/5 (érdekes)

Pontszám:

 

 

4 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Csoma Mózes legújabb Koreás könyve ezúttal egy korrekt és igen izgalmas hadtörténet a koreai ókor nagy háborúitól a hidegháborús konfliktusokon át napjaink olykor emberéleteket is követelő ellenséges akcióikig. És hát milyen is lenne egy hadtörténet, ha nem épp nyomasztó és kissé száraz, legalábbis nekem, ugyanakkor a szerző kiváló érzékkel tűzdelte tele a hadműveletek leírásait pompás életrajzokkal és jól áttekinthető térképekkel. A hadjáratok és csaták mozzanatain kívül leírta a harci eszközök jellemzőit, használatuk módját, olvashattam a hvarangokról és a híres teknőchajóról, a kobukszonról is. Csoma Mózes arra is ráérzett, hogy sok olyan olvasója lesz ennek  a könyvnek, akik a koreai történelmi sorozatok rajongói, így több koreai hadvezér bemutatásakor kitért arra is, melyik sorozatban láthatjuk a hősöket.

Most nem sorolom elő, milyen nagy háborúk dúltak a Koreai-félszigeten, egy efféle könyv elolvasása után gyakorlatilag az a benyomásunk támadhat, hogy a koreaiak vagy folyton csatároztak a körülöttük lévő nagyhatalmakkal (Kína, Japán és Mongólia), vagy épp belháborúk zajlottak. Inkább néhány szívem szerint való koreai hősről fogok megemlékezni, így rögtön Ko Dzsumongról (주몽, Koreában inkább Tongmjongszongváng 동명성왕), Kogurjó megalapítójáról, akinek eredete mitikus homályba vész.  A Számguk Juszá krónikái szerint például egy hatalmas tojásból született, és i.e. 37-ben alapította meg a Kogurjó Királyságot. Utóneve Íjász Mestert jelent, ugyanis kiváló lovas és íjász volt, ahogy a kogurjó harcosok többsége.

A másik nagy kedvencem Kim Ju Sin (596-673, 김 유신), akinek életét A Silla királyság ékkövében lehetett látni (én nem láttam), már 15 évesen hvarang lett, 18 évesen pedig parancsnok, aztán pedig egyre feljebb lépkedett a ranglétrán. Nagy szerepe volt a Silla Birodalom védelmében, Pekcse és Kogurjó legyőzésében, kivívta Japán és Kína tiszteletét. Alakja számos koreai irodalmi alkotásban megjelenik mint a félszigetet és a koreai népet egyesítő harcos és politikus, érdekesség, hogy figuráját Észak-Koreában negatívnak tartják, mert Kína kegyeit kereste az ország egyesítése érdekében.

Kiemelkedő fontosságú Li Szun Sin (1545-1598, 이 순신), akinek a nevét a japánok elleni Imdzsin-háborúban aratott fényes tengeri győzelmek miatt érdemes megjegyezni. Ő volt az, aki megerősítette a koreai hadiflottát és bevetette a híres kobukszont (거북선), ezt a teknőc alakú hajótípust, amely sajátos kialakításával a Távol-Kelet leghatékonyabb tengeri hadihajója volt. Li Szun Sin általában szerepel a dél-koreai kiadványok legtöbbjében a Szöulban felállított híres szobrával, de ő látható a 100 wonos érmén is, több filmsorozatban is bemutatták életét.

Végül a koreai történelem egyik fontos hőse An Dzsung Gün (안 중근, 1879-1910), aki nem mással végzett egy merényletben, mint a japán Ito Hirobumival, a japán megszállás főrezidensével, ezzel a japán gyarmatosítás elleni függetlenségi törekvések szimbólumává vált, mind észak-, mind dél-koreai filmek feldolgozták történetét.

Csoma Mózes tehát egy hihetetlenül izgalmas és hiánypótló könyvet írt Korea hadtörténetéről, sokat megtudtam a koreaiak harcmodoráról, újabb adalékokat a koreai háborúról, nem mellesleg pedig értékes képanyagot a szerző gyűjteményéből.

Korea történetéről dióhéjban itt írtam: http://koreainyelv.freeblog.hu/archives/2010/10/11/Korea_a_Hajnali_Frissesseg_Orszaga/

Osztályzat: 5 (jeles)

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Lemet már a Solarisnál lezseniztem, és bevallom, kicsit tartottam attól, hogy a Kiberiáda kötet majd messze alatta marad bősz vágyaimnak, főleg, mert valamiért azt gondoltam, hogy ezek úgy mesék, ahogy lenni szokott, egyszervoltholnemvolt és ittavégefusselvéle. Ehelyett azonban egy lélegzetelállítóan szellemes, filozofikus és ugyanakkor könnyfakasztóan kacagtató elbeszélés-gyűjteményt kaptam, amelyben ugyan tényleg vannak kvarclovagok, meg unatkozó királyok, szerelembe bolondult királyfiak, a lehető legvalószínűtlenebb kibersárkányok, de az igazi élvezetet számomra mégis a belecsempészett tudományelméleti, matematikai, filozófiai nyalánkságok adták. És azt is meg kell jegyezni, hogy Murányi Beatrix fordítóként legalább annyit hozzátett a katarzishoz, mint a szerző, csak hogy kedvenc szavaimat idézzem – Robodri, polipolip (ezen jó tíz percet röhögtem), katódicabogár, Bezsongár királyfi (szerelemőrült), volt-nincs feszültség vagy épp a  Kiberáró nevű kiberparipa. De gyakorlatilag bárhol felüthetjük a kötetet, garantáltan arcunkra kerekedik a mosoly.

A novella-fűzér két részből áll, az egyik igazi robotmeséket tartalmaz, míg a másik fele a robotok, különösen pedig két mérnök, Trurl és Klapanciusz kreatív vetélkedéséről és utazásairól szól, akik szintén robotok. És hogy milyenek Lem robotjai? Messze nem olyan ártatlanok, mint Asimov három (plusz egy) törvényén töprengő lényei, inkább elkanászodott banda, akiket a sápatagok, ezek a kocsonyás testű lények (vagyis mi emberek) a saját képmásukra alkottak, vagyis olykor önzők, máskor áldozatra készek, szerelmesek vagy épp kegyetlenek, de mindenképpen szabadok. Szabadok az alkotásra, a gondolkodásra, a világ elrontására és helyrepofozására. A kotnyeles, dicsvágyó Trurl és a kissé higgadtabb, de kellőképp irigy Klapanciusz a legkedvencebb figuráim, Lem, aki amúgy sem fukarkodik az iróniával ebben a könyvében, bennük ábrázolja talán a legélesebben az emberekre jellemző állhatatlanságot, kapzsiságot, a túlzott tudásvágyat, ugyanakkor a bölcsesség, a kreativitás, a határok feszegetésének és a bátorságnak is mintaképei.

A kötetben sok tudományos elmélet, filozófiai kérdés és paradoxon bukkan fel, nagyon élvezetes körítésekkel, így a világ keletkezésére, az univerzum tágulására, a valószínűtlenség valószínűségére ugyanúgy nyakatekert választ kapunk, mint az álom és valóság viszonyára, a túl tökéletes modellek problémáira, vagy épp arra, hogy mi történik, ha a világban minden nagyon jó lesz és mindenki együttérez a másikkal. Képzeljük csak el például, hogy sárkányok, amik ugyan nincsenek, de van némi valószínűségük a létezésüknek egy napon, hála Trurl valószínűségerősítőjének mégiscsak valósággá válnak, és mindenféle szűz királylányokat rendelnek maguknak egy ártatlan bolygón. A megoldás természetesen a sárkányvalószerűtlenítő lesz majd, de hogy a nemlétbe taszítsa Klapanciusz bohó kollégája termékét, még vár rá néhány meglepetés. Aztán a világűr tele van szerelmes királyfiakkal, akik épp az ellenséges robotszépségbe habarodtak bele, így jár Bezsongár királyfi is, akit Trurl egy briliáns találmány segítségével próbál kijózanítani, az Erotronnal. „Az Erotron, más néven Poligamizátor működési elve egyszerű: aki belép a készülékbe, egy csapásra megismeri az egész kozmosz minden nőnemű egyedének bűbáját, varázsát, szépségét, gyengéd suttogását, csókjait és ölelését. Az Erotron teljesítménye hatszáznegyven megaszex, a feszültség kétszázhúsz libid, a szenvedélyemisszió nyolcvanhat kiloamor. A központi smárolóegység kapacitása harmincezer afrodyte (mint ismeretes, az amorizáció egysége az afrodit és az afrodyte). Trurl hosszan fejtegette a királynak, hogy mire való az őrületszűrő, a kimeneti és bemeneti smároló, az ajzóegység és a villámcsapás-automata, amely a hirtelen szerelmesítő tér elve alapján működik. Beszélt az operatív és háttér-amóriákról, a közvetlen hozzáérésről és a ripsz-ropsz áramkörökről. Megmutatta a kiegészítő egységeket: a gyorsflörtölőt, az udvarlásreduktort, a fűzéserősítőt, meg az üvegfülkében levő mérőműszereket, amelyeken pontosan meg lehet figyelni a kiszerelmesítő kezelés lefolyását. Elmondta, hogy a statisztikák szerint az Erotron a szerelmi téboly eseteinek kilencvennyolc százalékában tartós, jó eredményt biztosít, tehát nagy az esély a királyfi megmentésére.”

Szóval mindenre  van találmány, gép, robot, bár olykor megsértődnek, fellázadnak vagy vallásokat ötlenek ki, de vajon nem ilyenek vagyunk-e mi mindannyian? Lem robottörténeteiben olykor a sok kacagás közepette egy-egy könnycsepp is legördül, mert a görbe robottükörben bizony önmagunkat, sápatag mivoltunkat láthatjuk viszont.

Mindenkinek nagyon ajánlom ezt a könyvet, okos, muris, szórakoztató és tanulságos!

Osztályzat: 5*** (zseniális)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Különleges és a magyar (fordítás)irodalom első kortárs koreai verseskötetét jelentette meg a Pluralica kiadó, és szerintem nem is választhatott volna bölcsebben, amikor Lee Gil Wonra (이 길원) esett a választásuk. A gyönyörűen kivitelezett, kisalakú kötetecske ugyanis nagyon koreai hangulatvilágú, ám témája olyannyira univerzális, hogy mélyen megérinti, gyönyörködteti, ugyanakkor el is szomorítja, megrendíti az olvasót, tartózkodjék az épp a világ másik felén. Szóval repes a szívem.

A kötet eredeti címe Alkonyat, ami egyben utal az alaptémára, amely az elmúlás, az idő folyása, elszámolások, búcsúvétel a szülőktől, magány és számadás, tehát nem egy könnyed hangvételű daloskönyvet kapunk, jóval inkább őszi estékre, elmélyülésre szánt éjszakákra való olvasmány. Nagyon sok szép költői képet találtam, amelyek pompásan festették meg a csodálatos koreai hegyeket (Jumjong, Halla), tavakat, folyókat, de feltűnnek benne úgy a főváros (Szöul, Inszadong), mint a kis Origol (오리골) falu, ahol a költő édesanyja él. Formailag is sokszínű kötetet vehetünk kézbe, ritmusos verseket váltják prózaversek, különösen érdekesek a költő jegyzetei, melyek sokszor egy-egy zeneművet kapcsolnak az adott költeményhez. A könyv végén pedig egy interjút is olvashatunk a költővel életről, vallásról, a koreai irodalomról. (Az alábbi idézetek Lee Gil Won: Napfénypalást, Pluralica, Bp. 2011. (Hangolás; 2.) kötetéből valók.)

A kötet a címadó verssel nyit, amit a fordítók egy nagyon szép, de szerintem az eredetinél optimistább hangzású szóval fordítottak, a különben nagyon poétikus napfénypalásttal. Az alkonyat szerintem jobban kifejezi valaminek a végét, a kifulladását, vagy akár a lenyugvást, noha ez a vers épp az újjáéledés/újraéledés vágyát fejezi ki nagyon szép természeti képekkel: „…amint hátán fénnyel a folyó,/úgy folynék én. Úgy élnék újra.” (7. p.) A felütést követően a kötet négy ciklusra oszlik, az első az Önarckép, de nagyon érdekes, hogy az egyes cikluscímek pároldalán egy-egy koreai szótag kapott helyet, amit viszont nem fordítottak le, így az első ciklusnál ez a szótag a 화, ami azt jelenti, hogy düh, bosszúság. Ez önmagában is érdekes kontextust kínál az önarckép-ciklushoz, de különösen az első Önarckép c. vershez, amelyben a költő egy olyan személyként ábrázolja önmagát, aki tulajdonképpen dühös, mindennap kardot élez, amit a keblében rejt el, de amikor tényleg használnia kellene, inkább önmagába mélyeszti. „Így élek./A kard mellemben/használhatatlan fegyverem.” (11. p.) – egyszerre harcos és mégis kiszolgáltatott önmagának, sebzett. A másik nagyon szép önarckép-vers az Önarckép koreai maszkban, amelyben a költő olyan színészként ábrázolja magát, aki hagyományos koreai, ún. 하회탈-t hord, míg valódi érzéseit e mögé kénytelen elrejteni. A hagyományos koreai maszkokról azt kell tudni, hogy nagyon murisak, és expresszív érzéseket fejeznek ki, a maszkjátékok célja pedig mindig a nevettetés. „Bár lényem aggódás tüzében ég,/elég szemem eltakarnom, hogy sok néző jót kacagjon.” (14. p.) Az egyik kedvenc versem a Meditáció apám ginkómagjai felett, az egész versből sugárzik az édesapa iránti tisztelet és szeretet, különösen az apa roppan erejének ábrázolása döbbenetes:

„Sűrűn habzott, sziklát vájt,

tisztából zavarttá lett,

s mikor a folyó elérte a tengert,

végre lecsendesedett.

Apám folyóként élt e tájon…”

…

„…hátán cipelte a napnyugtát.” (16. p.)

A második ciklus címe Meditáció felhőről, a pároldalon a 하 szótaggal, aminek tudtommal különösebb jelentése nincsen, csak mint felkiáltás használatos. Ez a legrövidebb ciklus, benne öregség, halál, koporsó, naplemente, elmúlás, szóval ez sem egy könnyed darab. A címadó vers épp az anya halálának állít emléket, utalva az előző versre: „Anyám felhővé vált,/s apám felett lebeg, aki folyóvá lett.” (31. p.). Édesanyját szútraolvasó buddhista asszonyként ábrázolja, aki családjáért aggódik, ugyanakkor mégis megközelíthetetlen, megismerhetetlen maradt.

A harmadik és egyben kedvenc ciklusom címe Kutya, a párlapon is ez a szótag áll (개), és nekem európainak talán épp egy vidám, farokcsóváló jószág képződne meg a szemem előtt, de Koreában a kutya inkább egyfajta ambivalencia jelképe, egyszerűen azért, mert Koreában létezik úgynevezett húskutya, vagyis amit csupán a húsáért tenyésztenek. Ugyanakkor ugyanúgy tartanak ölebeket, házőrzőket, harci kutyákat, terelőket, mint bárhol másutt – ezt a kettősséget írja meg Lee Gil Won a kutya-ciklusban, ennek legütősebb darabja talán az első kutya-vers, ami félig prózavers, míg az utolsó sorok vers formájúak (ez különben Lee egyik legsajátosabb formája, az utolsó sorok mindig húznak egy nagyot a kedves olvasón). (Különben ezekből a versekből ismertem meg Korea nemzeti ebét, a jindót (진도), érdemes olvasni róla: http://www.haziallat.hu/kutya/kutyafajtak/koreai-jindo-kutya/3686/)

Már-már tanmese az egyik kedvenc darabom A Taurus-hegyi sas, melyben a sas csak a beszédes darvakat kapja el, míg az öreg darvak inkább egy követ cipelnek a szájukban, hogy elkerüljék a veszedelmet. A vers nem épp burkoltan társadalomkritikát fogalmaz meg, hadd ne bontsam most ki. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, hogy mennyire jól megfogalmazott, éles versek vannak ebben a ciklusban, rettentően tetszett a költő csapongása a magasztosabb témák, képek és az egészen profán (szellentés) vagy meghökkentően populáris metaforák közt. Egyik kedvencem, melyben Korea egyik populáris ikonja tűnik fel: „Oly simák,/mint Hjori köldöke körül a bőr,/melyet forróvérű fiam úgy imád.” (63. p.) Nos, az imádat tárgya, a simaság netovábbja Lee Hjori énekesnő köldöke, amely a Fehér fenyők a Jumjong-hegyen versben tűnik fel.

A negyedik ciklus címe Miért táncolok? (szó szerinti fordításban: a táncolásom oka), a párlap szótagja pedig mi más is lehetne, mint a tánc (춤), de ezúttal sem a felszabadult táncra, bolondozásra kell asszociálni, a címadó vers nem ad konkrét magyarázatot a tánc okára, inkább egyfajta metafizikus síkra viszi a költeményt: „…nekem a tánc verejtéke ugyanaz,/mint nyírfáknak a kék holdfény.” (81. p.) Ebből a ciklusból már csak egy verset emelek ki, mert így is hosszú vagyok egy poszthoz képest, és ez az Amikor elrontottam az első versszakot, ezt inkább leírom, mert rövid:

Csak amikor kitettem a pontot,

vettem észre, hogy milyen kevés

az írásjel életem szavakkal írt görbéjén.

Ahogy elmentél, találkáink emléke

kocsonyaként remegett a múlt tányérjában.

Kellett volna egy saját nyelv, amikor elrontottam az első versszakot. (88. p.)

Amikor ezt a kis kék könyvecskét, amit esténként, lefekvés előtt olvastam, a végére érve becsuktam, úgy éreztem kaptam egy darabkát Koreából, annak egy fájdalmasabb, öregedőbb, érzékenyebb, belsőségesebb részéből. Köszönet a fordítóknak, akik nagyszerű munkát végeztek, Balogi Virágnak és Weiner Sennyey Tibornak, a versfordításokat a koreai eredetivel pedig Osváth Gábor vetette össze, és ha ő nem kekeckedik, hogy go-nak fordítják a baduk-ot, akkor én se fogok :P.

Osztályzat: 5* (magával ragadó)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Kezdjük azzal, hogy ezt nem gondoltam volna Oates-ról. Mármint hogy így ír, ilyet ír, meg egyáltalán. Kamaszkoromban a Bellefleur-t olvastam tőle, az is nagyon szuggesztív, beszippantó darab, de inkább a gótikus rémregényekkel mutat rokonságot, legalábbis ahogy az emlékeimben él, mintsem a társadalomkritikával, vagy a személyes kálváriák tanulságaival.

A Luxusvilág azonban egészen más – egy magát gyilkosnak nevező tizennyolc éves fiatalember emlékirata tizenegy éves koráról, annak minden szorongásáról, lelki nyomoráról és végül egy állítólagos anyagyilkosságról. Richard egy dúsgazdag házaspár nem különösebben kívánt gyereke, gyakorlatilag semmi mást nem várnak tőle, mint hogy simuljon bele a környezetbe, ne zavarjon vizet és az IQ-ja legyen kicsivel magasabb, mint az elbűvölő édesanyjáé. Richard természetesen borzasztóan szenved ettől az elhanyagoltságtól, egyre magányosabbá válik, míg végül úgy dönt, hogy kivívja magának azt a bizonyos bűzlő szabadságot, és merényletet tervez az épp akkor harmadjára is megpattanni készülő anyja ellen.

Az egész történet talán legérdekesebb figurája Nada, Richard anyja, aki nemcsak neki, hanem az olvasónak is kész rejtély (noha a narráció miatt nem tudjuk nem a fiú szemén keresztül szemlélni a történteket). Nada ugyanis egy jó írónő, reményteljes művészi karrier előtt áll, Richard időnként el-elcsíp egy-egy mélyenszántóbb beszélgetésfoszlányt, ugyanakkor Nada mélységes nyomorból jött (állítása szerint), ezért a pénz nyújtotta biztonságot tartja a legfontosabbnak, minden más csupán kellék. Így szegény Richardunk is, aki ebbe szépen bele is zakkan. Szerintem a történet egyik legnagyobb fordulata, amikor a fiú életében először olvassa el anyja egyik novelláját, a Molesztálókat, amit a regény teljes hosszában közöl is – ez a szöveg ugyanis az anya olyan dimenziót fedik fel, amelyek addig teljesen ismeretlenek voltak a fiú számára és gyakorlatilag újra kell értelmeznie mindazt, amit addig anyjáról tudni vélt.

Muszáj írnom arról is, hogy ez a regény valami eszméletlen fifikásan van megírva. Egyrészt posztmodern, de mégis jól olvasható, teli van elbizonytalanító tényezőkkel, részben a visszaemlékezés pontosságára tett utalások miatt, részben meg a narrátor hangsúlyozott önkényessége miatt, vagyis hogy mi kedvesolvasók, kénytelenek vagyunk azt elhinni, amit mond. Mindezek ellenére a gyilkosság számomra kétséges, mert ő maga sem talál jó magyarázatot a fegyver eltűnésére, ugyanakkor egy logikusnak tűnő pszichológiai interpretációt kínál. Másrészt a regényben minimalista elemek is felfedezhetőek, gyanítom ez a könyv Bret Easton Ellis polcán is ott van, Clay (Nullánál is kevesebb) pedig Richard egyenes ági leszármazottja. Sőt, az Ellisnél olyannyira imádott stílusjegyek már itt is felfedezhetőek, így a kvázi szenvtelen leírások, a felszínes csevely között felbukkanó meghökkentően mély gondolatok vagy épp az emberek eltűntethetősége, gondolok itt arra a jelenetre, mikor Nada és férje azon vitatkozik, hogy az ismerőseik vajon meghaltak-e vagy még élnek, vagy hogy nem képesek beazonosítani a szomszédjukat. Ugyanakkor Oates nem bíz mindent az olvasóra, sokat magyaráz, pszichologizál és ez nekem nagyon tetszett.

Osztályzat: 5*** (torokszorító)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Erről a könyvről olyan nehéz írni, hogy sokáig filóztam, tegyem-e. Szabó Magdáról már máskor is elárultam, hogy megviselnek a regényei, nos, a Disznótor is olyan, sőt még olyanabb. Az biztos, hogy eddig ez volt a legnehezebb regénye, a narrációs bravúrjaival olykor teljesen összezavart, nehéz volt kibogozni, ki kivel mikor. A fejezetekben egy-egy szereplőt állít középpontba, de mégsem monológokat ír, hanem hagyja, hogy belebeszéljenek más szereplők, így az egész egy nagy zsongássá áll össze a fejemben, amiben ráadásul egyesek hol gyerekhangon, hol felnőttként szólalnak meg. Szóval figyelni kell. Ráadásul így szinte képtelenség eldönteni, ki a hunyó, mert előbb-utóbb mindenkinek a motivációja világossá válik, nehéz ítéletet mondani bárki fölött is.

A regény egy családról szól, a családon belüli tragédiákkal, elfojtásokkal terhes kapcsolatokról, tékozló fiúról, családi hagyományokkal való szakításról, visszatérésekről. Sok szereplő tűnik fel, nem árulok el nagy titkot, egyik sem igazán boldog, a család közege egyszerre fojtogató és védelmező. A középpontban talán mégis János és Paula kapcsolata burjánzik, egy jó nagy megcsalással a közepén. Jánosnak bizony metszenie kell, és nem a címbéli disznót fogják kivéreztetni. A legszimpatikusabb figura nekem Győző volt, pedig közutálatnak örvend családja körében, elbűvöl, ha egy ember szeret dolgozni, de nemcsak a sztahanovizmusáról van szó, hanem az érzékenysége és az igazságszeretete is vonzó, jelleme mégis talán a legmeggyötörtebb lelket takarná. Szerintem kevés olyan sokkoló dráma van az irodalomban, mint épp az a jelenet, amelyben Győző elveszíti a hangját.

A történet itt is sokkoló véget ér, de ugyanakkor meg is higgad, elernyed és Anti, János fiának befogadásával, a szappanos szakmát szimbolizáló bőrsüveg előkerülésével tudható, hogy ha nem is a harmónia áll helyre, de megoldódik sok feszültség.

Osztályzat: 5 (mint mindig)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Kim Mandzsung (김 만중) a koreai irodalom klasszikus szerzője, nevéhez sokáig az első koreai nyelvű regény megalkotását fűzték, míg kutatások ki nem derítették, hogy fő művének, a magyarul Pajzán álomnak fordított regényének eredetije kínai nyelven íródott. A koreai irodalom ugyanis nagyon sokáig a kínai irodalom hatása és a kínai írás hegemóniája alatt állt, a szövegek nagy részét egészen a 20. század elejéig leginkább klasszikus kínai nyelven (venjen, koreaiul: hanmun) írták.

Kim Mandzsung 1637-ben született Kvangszanban és 1692-ben halt meg Namhe városában. Élete igencsak hányattatott volt, édesapja a kínai mandzsu megszálláskor öngyilkos lett, nagy műveltségű édesanyja nevelte, aki komoly hatással volt irodalmi érdeklődésére és pályájára. Tehetsége és szorgalma folytán igen hamar magas rangú tisztséget vívott ki az udvarnál, 1674-ben ő is részt vett a korabeli Korea térképének megalkotásában. 1687-ben azonban politikai okokból száműzték, ekkor kötelezte el magát az írás mellett. Szépirodalmi munkái mellett, irodalomkritikai műveket is írt, versei elvesztek. Fennmaradt művei: A kilencek felhőálma (구운몽), Szá asszony hányattatásai Délen (사씨 남정기), Szopho irodalmi vázlatai (서포 만필), Szopho háza (서포 집) és a Kosiszok (고시선).

Magyar nyelven leghíresebb és roppant élvezetes regénye, a Kilencek felhőálma olvasható, mely 1990-ben jelent meg és különlegességét növeli a kiváló fordítás mellett (Harsányi Éva, versek fordítója Kalmár Éva és Tandori Dezső, szaklektor Mártonfi Ferenc), hogy a kötet jó minőségű koreai festményeket is tartalmaz (ezek egy része az Egy szépség arcképe c. koreai filmben is látható). A magyar címfordítást, Pajzán álom, a fordító az eredeti címben megbúvó kétértemű szimbolikával okolta, ugyanis az eredeti címben (Kilencek felhőálma) szereplő felhő számos jelentése között egy sikamlósabb metafora is szerepel. A regény műfaját tekintve az álomregényekhez tartozik, vagyis a történet végén a főhős, Szongdzsin felébred és levonja a tanulságot.

Mindezek ellenére a Pajzán álom c. regényben nincs fülledt erotika, a klasszikus regényekhez hasonlóan a szerelmi jelenetek ábrázolása igen finomra sikeredett, az áthallások kibontása a vájtfülű olvasóra van bízva. A történet pedig csak részben szól szerelemről, a regény egyrészt a Tang kori (9. század) Kína idillikus és optimista képe, másrész pedig egy buddhista tanmese. Főhőse Szongdzsin a fiatal és szép szerzetesfiú, aki remeteként él mestere mellett a hegyekben, és Buddha tanaiba mélyedve a tökéletesség felé törekszik. Egy nap azonban mestere elküldi az ifjút a sárkánykirályhoz, hogy tisztelegjen a nevében, de Szongdzsin vendéglátója nem fukarkodik a borral, így az ifjú kissé illuminált állapotba kerül, így indul vissza a remetelak felé. Ezenközben a Déli Orom úrnőjének, Vej asszonynak nyolc tündérlánya is elindul, hogy tiszteletét tegye a bölcs Mester előtt. A fiatal lányok persze elcsavarognak útközben, végül pedig egy hídon találkoznak a kicsit pityókás Szongdzsinnal, és könnyed kis flörtbe kezdenek. Amikor Szongdzsin hazatér remetebarlangjába, képtelen kiverni fejéből a szépséges lányokat, meginog elhatározását illetően, már nem is látja olyan vonzónak Buddha követését. Mestere ekkor büntetésből halandóvá teszi és a metafizikus világból leveti a földre, ahol Szojuként születik újjá. A regény nagy részét Szoju kalandjai teszik ki, ahogy sorsa előbb-utóbb újra összehozza a nyolc lánnyal, akikre hasonló büntetést mértek. Történetük során megismerhetjük a paloták életét, sokat ír a nők helyzetéről, főhősnői (így Drágakincs vagy Holdsugár) kivételesen műveltek, határozott és többnyire igen csintalan karakterek, akik igyekeznek a szép Szoju kedveseivé válni. A háborúk, diplomáciai manőverek és szerelmi játékok mellett a regényben, különösen a végén a buddhizmus igazságára való rátalálás kap hangsúlyt. Idős korukra szereplőink megvilágosodnak és elhagyják a hívságos életet.

Felhasznált irodalom:

김만중 In: 위키백과 [online] <http://ko.wikipedia.org/wiki/%EA%B9%80%EB%A7%8C%EC%A4%91> [letöltve: 2010. 01. 27.]

cotta: Kilenc álom, szemérmesen [online] <http://konyvkukac.freeblog.hu/archives/2010/12/14/Kilenc_alom_szemermesen/> [letöltve: 2010. 01. 27.]

Kalmár Éva: Utószó In: Kim Mandzsung: Pajzán álom, Európa, Bp., 1990. 353-366. p.

Kim Mandzsung [szócikk] In: Világirodalmi Lexikon. 6. köt., Akadémiai Kiadó, Bp., 1979. 266. p.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Őszintén szólva, lövésem sincs, hogy került ez a könyv a várólistámra, gyanítom Netelka moly lelkes beszámolói vittek rá arra, hogy A szenvedelmes kertész ott díszelegjen. Bevallom, soha nem olvastam még efféle, enthuziánus indíttatású könyvet a virágkertészetről és egy kihalóban lévő, hacsak azóta már ki nem veszett embertípusról, a virágkertészről. Ez a karcgyűjtemény ugyanis nem más, mint egy lelkes beszámoló a kertészkedés gyönyöreiről, és ezen gyönyör kínzó szenvedéseiről januártól decemberig.

Mert mitől is szenved az, aki műveli kertjét és virágok gondozásában éli ki szenvedélyét? Hát kapásból ott van a szeszélyes időjárás, a szomszéd kertje és a különféle elméletek a talaj javításával kapcsolatban, vagy ne feledkezzünk meg a téli hónapok hibernációjáról, amikor is a szenvedelmes kertész kénytelen cserepes növényeken kiélni affekcióit, több-kevesebb sikerrel. Čapek virágillattól párás kis könyve végigvezet minket a kertész anatómiájától kezdve a szektás kaktusznevelőkön keresztül a nyaralás gyötrelméig, minden fontos tudnivalót tartalmaz, és akit a sors megáldott ilyen ismerősökkel, bizony közelebb kerülhet lelkivilágukhoz, mondhatni frappáns használati utasítást kap kezébe.

Azért a könyv kicsit igazságtalan is, elítéli a zöldség- és gyümölcskertészek buzgalmát, a retek, káposzta és barack termesztésének gyönyöreit alantasnak, a virágok neveléséhez képest kevéssé filozófikus tevékenységnek látja, amiben én egyáltalán nem értek egyet, sőt kikérem magamnak. Persze gyorsan hozzá kell tennem, hogy én magam nem vagyok szenvedelmes kertész, mert két év konyhakert után egyszerűen belefáradtam a porcsinnal és acattal vívott csatákba, szóval a mi kertünkben gaz és fű váltja egymást. Ugyanakkor ha nagymamámnál járok, aki aztán szenvedelmes a javából, mindig szemrevételezem a kertjét, amelyet olyan nagy szeretettel tart rendben és olyan gyöngédséggel, hogy bármelyik virágkertész megirigyelhetné.

Összességében nagyon szórakoztató könyv volt, a könyv lapjai közül időnként mintha nedves föld, komposzt és tömény rózsaillat szökött volna ki, igazán kellemes olvasmány őszre.

Osztályzat: 4 (csak az egyoldalúság miatt)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Most kivételesen előre megnéztem néhány kritikát Elina Hirvonen Hogy ő is ugyanarra emlékezzen c. könyvéről, ugyanis ha az ember egy ilyen húsbavágó kötetet olvas a családról, a családon belüli kínlódásról, bűntudatokról, vélt vagy valós felelősségvállalásról, akkor önkéntelenül is önvallomásokra ragadtatja magát. Ahogy elnéztem, mindenki igyekezett ezt kikerülni, én sem fogok tehát coming out-olni.

A kisregény szokatlanul komor és lelombozó atmoszférát teremt, de szerintem ezt nem a többször, több helyen is kiemelt családon belüli erőszak ábrázolásával teszi, jóval inkább az elbeszélő, Anna depressziós ködén keresztül átderengő világ megfestésével. Emlékeim szerint a regényben két verés van leírva, igaz zsigerekig ható plaszticitással, remegett is a kezemben a könyv, a lényeg azonban, hogy én messze nem vagyok abban biztos, hogy az apa és fia közti konfliktus mindig szükségszerűen ütlegeléssel végződött, jóval inkább egy igen felfokozott szorongásos légkört teremtett a folyamatos feszültség. Miután az egész szituációt, a család szétbomlását és mégis kényszeres, szükségszerű összetartását, csak Anna szemén keresztül látjuk, nem válik világossá minden, a szülőkről nagyon keveset tudunk meg. Teljesen úgy tűnik, mintha a család pusztán egy kisebb baleset miatt rendülne meg, az anya kórházba kerül egy rövid időre, Joona, Anna bátyja pedig lelkész apját azzal vádolja, hogy a sátán befolyása alatt cselekedett. Ez annyira kiborítja az apát, hogy kegyetlenül megveri Joonat, akiben ekkor mintha minden elromolna. Anna pedig az örök vigasztaló, egybentartó szerepét kénytelen magára vállalni, és e szerepkörében össze is roppan, depresszióssá válik. Kapcsolataiban is szépen mellévállaszt, vigaszra szoruló férfiakkal sodródik össze, mint történetünk idején Iannal, akinek családját a háború zilálta szét, apja elmegyógyintézetben éli életét, Iannak pedig nemzeti identitása nyűgével is meg kell küzdenie Finnországban amerikaiként.

Nekem ez a könyv nagyon sok volt, szerintem nem értettem meg mindent belőle, bevallom, az ennyire személyes jellegű regényeket nem is viselem jól, mert túlságosan beszippant a világa és rámragad. Nem is tudok róla jól írni. Számomra a legkeményebb üzenete mégis az, hogy nem lehetünk örökké olyan hatással a szüleinkre, mint mi hisszük, és le kell számolnunk azzal a fixaideával, hogy a szüleink tudják, mi a jó nekünk és csak azt teszik. A szüleink olykor éppolyan idegenek tőlünk, mint bárki más az utcán és olykor rá kell döbbennünk, hogy nemhogy nem ugyanarra emlékszik, de egyáltalán nem őriz emlékeket dolgokról, melyek nekünk fontosak.

Hogy ebbe bele kell-e pusztulni?

Osztályzat: 4 (sokk)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Nos, számomra nyilvánvaló, hogy a Truancy esetében egy par excellance kamaszkönyvvel van dolgunk: kamasz az írója és a célközönség ugyancsak az iskolapadokban senyvedő tizenévesek serege, gyanítom ők első sortól az utolsóig élvezték az amúgy tényleg sodró lendületű regényt, és nem tűnt fel nekik, hogy bizony itt-ott igencsak kilóg a lóláb. Bevallom, én a mai napig erősen kötődöm ehhez a korszakomhoz, épp ezért roppant elnéző vagyok Isamu Fukuival szemben, megbocsátom neki a rém sablonos történetet, az elnagyolt karaktereket, az egydimenziós felnőtt-ábrázolást, a giccses naplementéket, a túlontúl bölcs és halálmegvető bátorságú tinédzsereket, a sztori döccenéseit, egész egyszerűen csak azért, mert erős a gyanúm, hogy Isamu egy tök jó arc. És ezúttal ennyi nekem tényleg elég is volt.

A történet elég közismert és a híresztelésekkel ellentétben, a diákok és exdiákok által kivégzett emberek tömkelegén kívül, nem sok köze van a Battle Royalhoz, inkább közelít a disztópiák világához. A Városban háború dúl, a két fél: a szigorú polgármester és tanfelügyelői, illetve az iskolákból kicsapott, lázadó fiatalok, akik szervezetbe tömörülve alkotják a Truancy-t. (Az egyik zavaró momentum különben, hogy a forradalmár csapatban alig van lány, bár igaz, hogy az az egy, aki mégis van, vezető pozícióban áll.) Szóval kezdik kicsiben, aztán egyre jobban elfajul a lázadás, végül minden káoszba torkollik. Közben feltűnik egy érdekes kívülálló, Tack, aki testvére halálának bosszúja és a truantok iránti bajtársi érzelmek közt vívódva küzdi magát célja felé, de a végkimenetelt most fedje homály. A kedvenc karakterem, a szintén eltúlzott vonásokkal megfestett Umasi volt, aki folyton könyveibe temetkezve igyekszik megőrizni sztoikus nyugalmát a felbolydulás közepette, és hiába a szuper harci képességei, egyelőre a pacifizmus pártján áll.

Mit mondjak, a történet totál kiszámítható, még a nagyobb poénokat is olyan rosszul süti el az ifjú író, hogy nem koppan elég erőteljesen, nem értjük mit is akart Edward figurájával, aki a nagy büdös semmiből kerül elő és kis híján összeroppantja a truantok seregét egy remek, mélypszichológiát sem nélkülöző bravúrral.

Szóval sok minden van, amit nem értek, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a regényt alig bírtam letenni, hogy rettentően élveztem olvasni és egy kicsit visszaröppentett abba az időbe, amikor az iskolába járás egy végeérhetetlen, elnyomó és sokszor igazságtalan időpocsékolásnak tűnt.

Osztályzat: 4/5 (kafa)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Én nem tudom, mi ütött belém, ha mások mondják, hogy valaha képtelen leszek elszakadni egy csacska, vörös hajú lánytól, aki folyton a fellegekben jár, ugyanakkor végtelenül jószívű és szinte kiábrándítóan romantikus, hát én nem hiszem el. Pedig ez történik velem, alig kezdem el Montgomery újabb Anne Shirley-történetét, máris magával ragad a vidéki élet varázsa, az évszakok és a természet idilli leírásai és Anne véget nem érő kalandjai, ezúttal elsősorban az érzelmek területén.

Az Anne válaszúton a sorozat harmadik kötete, és nagyon különbözik az előzőektől, Anne ugyanis már csak egészen parányi bakikat követ el, annál többet szorong és feszeng új, nagylány-szerepeiben, megmosolyogja korábbi meséit, de még mindig erősen kötődik álmaihoz. Épp ez a képzelgés lesz élete egyik legnagyobb döntéshelyzetének megnehezítője, Anne még mindig szövögeti ábrándjait a hős szerelmesről, aki romantikus szavakat duruzsol a fülébe, miközben jóbarátja, Gilbert már évek óta, a maga finom módján, csapja neki a szelet. Ráadásul a vizionált udvarló még színre is lép – nem árulom el, mit lép erre hősnőnk.

A regény ezúttal sem Avonlea-ben játszódik nagyrészt, hanem kingsporti Redmond egyetemen, de Montgomery ezúttal megkímél minket az egyetemi élet izgalmaitól, helyette inkább az egyetemi társaság megszerveződését, Anne első írói szárnypróbálgatásait, a Patty Házbéli eseményeket láthatjuk. Én kicsit úgy éreztem, Anne, hiába a döntésképtelenségéről hírhedt Phil, vagy az okos Priscilla, nem beszélve a kevéssé rámenős Gilberttől, de eléggé magára van utalva. Persze jól megállja a helyét, de a benne dúló érzelmi csatákat mégis egyedül vívja meg, egy kicsit befelé fordulóbb, egy kicsit szomorúbb oldalát ismertem meg az eddig oly önfeledt Anne-nek. Hiába, fel kell nőni.

Azt tudom mondani, hogy ez a kötet sem maradt el színvonalban az előzőektől, szórakoztató, szívet gyönyörködtető és borzasztóan romantikus.

Osztályzat: 5 (csodás)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Nah, még egy valamirevaló, kreatív cím se jut eszembe Rejtő Csontbrigádjával kapcsolatosan, ez a könyv ugyanis teljesen lemerített, megizzasztott és egy az egyben halálra untatott. Viszont az alvásgondjaimat kiválóan orvosolta, pár nap után, amikor már csalódottan konstatálnom kellett, hogy ez a könyv nem lesz jobb, hiába vánszorgok előre benne optimistán, szóval elég volt pár sort elolvasni ahhoz, hogy bealudjak.

Az a helyzet, hogy Rejtőt szeretni szokták, ráadásul nagyon sokféle ember szereti, én magam is próbálkoztam az Előretolt helyőrséggel, mondjuk főleg Orbán János Dénes Hümériáda kötete miatt, de elárulom, én akkor sem voltam vevő Rejtő humorára. Ez van. Aztán a tipikusnak mondott rejtői karakterek sem szórakoztatnak, noha épp a Csontbrigád figuráival mélyen együttéreztem, de ennek oka inkább a közelmúlt felaljzott idegállapota, ami döbbenetesen ismerős volt a teljes idegösszeomlás felé száguldó főhősök viselkedéséből.

Az is vitathatatlan, hogy ebben a regényben sok-sok filozófiai allúzió bukkan fel, így Camus, Sartre egzisztencializmusa, Heidegger ontológiája, Schopenhauer metafizikája és zeneimádata, Tolsztoj messianizmusa és Kant is befigyel, de sajnos ettől én még nem élveztem a misztikus nevek mögé bújó, senyvedő rabok képzelgéseit a világról, a bűnhődésről. Talán a titok egyszerűen Szudánban és a Szaharában rejlik, abban, hogy eleve utálok minden olyan regényt, ami forróságban játszódik. Rejtő ráadásul, különben zseniális érzékkel, olyan tőmondatokkal szórja tele ezt a regényt, mintha ő maga is a sivatagban fogalmazta volna meg, erős, delíriumos lihegések közepette, az olvasó önkéntelenül is kapkodni kezdi a levegőt.

A sztori különben jó, büntetőtelep a Szahara közepén, egy ártatlanul és önként szenvedő rab, aki pusztán egy fogadásból kerül áruló-szerepbe, és mégis kiegyensúlyozott a sok megzakkant között. A rabtartók mind szorongásaik közepette igyekeznek ellátni szolgálatukat, Rejtő mély pszichológiai ismeretei kétségtelenek, van itt kényszerevő, alkoholista, szenvedélybeteg, vizionáló, szóval Sirone-t és társait nagyon eltalálta, és jobb szerettem a körükben tartózkodni, mint a Csontbrigád fanatikus csapatával. A Csontbrigád különben nem más, mint egy szerencsétlen robbanás következtében elszakadt, izolálódott társaság, akik napjaikat egy sziklán töltik 60 fokban és az alagutat törik a kövek közt vissza a rabtáborhoz. Szép és pesszimista allegóriája ez az életnek. Aztán persze sok csavar és ármány után minden rendeződik, és végre kiszabadulunk a hőkatlanból.

Megszenvedtem ezzel a könyvvel, vessetek meg, de azt hiszem, egy életre kipipáltam Rejtőt. Hiába, számomra nem megfelelő ez a klíma.

Osztályzat: 3 (tikkasztó)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Vargas Llosa Édenkert a sarkon túl c. regénye tipikus példája a vallomásomban korábban említett kötelességszerű olvasásnak – mert nem rossz könyv, de túl jó se, a téma rém izgalmas, de a terep taszítóan fülledt, a történet egyik felében bemutatott feminista vezéralak, Flora Tristan érdekelt, de a maorik közt csellengő, tizenéves lányokkal hentergő Paul Gauguin csöppet sem. Szóval ez a könyv csupa felemásság, de nem volt kedvem abbahagyni sem, főleg Flora sorsa érdekelt, aki különben Gauguin nagymamája, és ha lehet két jellem oly különböző, akkor ők tényleg azok voltak, noha mindketten azt a bizonyos Édenkertet kergették, ami persze mindig épp az aktuális sarkon túl volt.

Flora azonban itt a földön akarta ezt az édenkertet, ahol minden nő szabad, elsősorban a házasság rabigájától, minden ember egyenlő és a munkások érdekeit egy palotában védi a Nép Védelmezője. Gauguin, vagy ahogy a tahitik nevezik, Koke viszont nem hisz abban, hogy Európában vagy az úgynevezett civilizált társadalomban lehetséges lenne megtalálni bármit is, ami édeni, helyette elutazik, akkor már szifiliszesen, Tahitira, hogy egy vad, embertől érintetlen kultúrában találjon rá az ösztönökre, az életerőre és a jó értelembe vett primitív paradicsomra. Koke persze csalódni fog, a maorik kultúrája hanyatlóban van, a titokzatos tetoválások misztériumába nem nyer beavattatást, ugyanakkor legsikerültebb festményeit mégis ez a vidék ihleti. Az édenkert utáni vágyon kívül közös pontjuk még hőseinknek, hogy magasról tesznek a társadalmi konvenciókra, különösen azokra, melyek a családhoz kötik. Flora egy brutális házasságból menekül el és éli páriaéletét, könyveket ír, agitál és bejárja a fél világot, felfedi a munkások nyomorát, bepillantást nyerhetünk a 19. század vadkapitalizmusának leggyomorforgatóbb bugyraiba, és a civilizált házasság nyomorába, ugyanakkor ő maga különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül hagyja ott gyerekét egy panzióban. Paul szintén szakít középpolgári családjával, akik nem értik meg művészetét, s miután sikeres tőzsdeügynöki karrierjét feladja, el is fordulnak tőle. Koke ezt szabadságként éli meg, elindul a nagyvilágba, cipeli magával öt gyereke közül az egyiket, míg végül valahol ő is elhagyja, eltűnik a történetből.

A családhoz, konvenciókhoz való viszonyon és édenkertesditől eltekintve a két jellem: tűz és víz, érdekes volt úgy olvasni a történetüket, hogy Varga Llosa egy-egy fejezetet szentelt nekik felváltogatva. Flora akaratos, öntudatos, önmagát nem kímélő, harcos emancipált nő, aki szíve szerint kiiktatta volna a szexualitást, mint a nemes törekvések kerékkötőjét, Koke viszont buja, érzéki vágyait követő, mindent a művészetnek feláldozó fantaszta volt, aki nem riadt vissza a nemiség legbizarrabb változataitól sem. Kis képzavarral Apollón és Dionüszosz nietzschei párját idézték számomra.

Összességében nem volt rossz könyv, különösebben nem kötött le, de dacosan fogyasztom a várólistámat.

Osztályzat: 4 (jó)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Félreértés ne essék, még mindig, immáron utolsó alkalommal is, az olvasásról fogok vallani, a hetedik hét témája pedig az olvasási szokásokról és az évszakokról fog szólni.

Először is, sokféle olvasásom van – maratoni-habzsolós-szemfájós, áhitatos-hitépítős-rituális, buszos-elmerülős-mindentkizárós, pajkos-kerti-napfényes, kandallós-teaszürcsölgetős, melegházfalnaktámasztós-macskás-kutyás, kötelességszerű-csakazértis-sóhajtozós satöbbi. Az olvasás, mint többször hangoztattam, egy idilli állapot számomra, ugyanakkor mindig vegyül belé egy csöppnyi szorongás, tudniillik az elmúlásé, hogy egyszer minden könyvnek vége, vagy ami még rosszabb, egyszer talán nem lesz időm annyit olvasni, mint amennyit szeretnék. Ez a kissé kellemetlen érzés, ami minden olvasásom alján ott ülepedik, folyton további olvasásokra sarkall, amíg van idő és van könyv. Míg másokat többnyire nyomaszt az elolvasatlan könyvek száma, engem végtelen nyugalommal tölt el, ha tudatosul bennem, még rengeteg jó könyv áll előttem, a rám váró új izgalmak, életek, idők parttalansága pedig folyton tüzel új s új vizekre.

Az olvasásaim közül a legkedvesebbek a maratoni olvasások, vagyis amikor egy huzamban több órát tudok egy-egy könyvvel tölteni, netalántán egy hétvégét, pedig az efféle habzsolásoknak elég komoly következményei vannak, így csigolyafájdalmak, szemgyulladás vagy odakozmált étel, mert egy-egy letehetetlennek bizonyuló könyvet még hagymadinsztelés közben is kézben kell tartanom. Általában azonban ilyenkor hason vagy háton fekve olvasok az ágyunkon és csupán vizet veszek magamhoz, különben képes vagyok mindenről elfeledkezni. Van egy jó kis olvasós fotelom is a könyvtárszobában, azon felhúzott lábakkal, olykor-olykor kinyújtózva, képes vagyok órákig olvasni. Előszeretettel szamárfülezek, a kidekorálásról, széljegyzetről egyre inkább leszokom, főleg szépirodalom olvasásakor, de ellenállhatatlan sorokat még mindig aláhúzok ceruzával.

A rituális olvasás a Bibliához kötődik, minden reggel és este olvasom, most épp nagyon szisztematikusan és közben hegyezem a fülem, mit is akar Isten közölni épp aznapra, vagy milyen tanulságot vonhatok le – itt bizony keményen megy az aláhúzogatás és kijegyzetelés, ami nem csoda, dugig van üzenettel, bátorítással vagy épp feddéssel.

Hétköznapokon szinte csak a buszozásra korlátozódik az olvasás, itt is csak akkor, ha nincs épp beszélgetőpartnerem. Sokszor gondolkodom azon, gyakorlott ingázóként, mások hogyan képesek éveken keresztül az ablakon kibámulva napi kétszer 40 percet eltölteni, s bár elismerem a bambulás relaxáló hatását, én mégis mindig sajnálom erre vesztegetni az időt. Az olvasás ráadásul némiképp kárpótol azért, mert munkába kell menni és kellemesen zárja le az esetlegesen zűrös munkanapot. A buszon különben a teljes menekülésjelleg dominál, képes vagyok rádiószó és össznépi traccsparti mellett is elmélyülten olvasni.

A pajkos-kerti és kandallós-teaszürcsölős egyértelműen az évszakokra is utal – igenis vannak, tavaszi, nyári, őszi és téli olvasmányok, így a lányregények, sci-fik, kortársak inkább tavasszal, filozófia vagy filozofikus regények abszolúte nyárra valók, klasszikusok (különösen oroszok) inkább ősszel vagy télen. Tavasszal és ősszel előszeretettel megyek ki a kertbe egy pokróccal, és a kellemes melegben órákat olvasok, miközben hallgatom a természet hangjait, igaz néha küzdeni kell a lapok közé landoló bogarakkal. Tavaly télen készíttettük el a kandallónkat, amelynek tüzénél egészen varázslatos érzés olvasni, igazán meghitt, elbágyasztó és pihentető, különösen ha mellé herbateát kortyolgathatok.

Az állatos olvasás az egyik leggyakoribb hétvégi olvasástípusom, és amióta nagy olvasó vagyok, nem is tudom hosszabb távon nélkülözni a macskákat vagy kutyát. Ezt a fajta olvasást különben nem én alakítottam ki, hanem az állatok: amikor anyáméknál laktam, nagyon szerettem a házunk egyik kis boltívében olvasni, és Szuzka, a kutyám rászokott, hogy felugrik, és az ölembe gömbölyödik. Most már kicsit necces kutyával olvasni, Boksiri ugyanis büdös, szőrős és türelmetlen, teleszórja a könyvemet hosszú, fekete szőrével és így nem olyan zavartalan vele olvasni, nem is szokott letelepedni mellettem. Nem úgy a macskáink! Már kilométerekről kiszagolják, ha olvasok, mintha valami hetedik érzék súgná meg nekik, hogy ott gubbasztok valahol a fal tövében és lapozom a könyvemet. Rögtön az ölembe másznak, nyújtózkodnak, természetesen úgy, hogy beleejtik kis mancsukat a szövegbe, hemperegnek, vagy rámenősen rágcsálni kezdik a könyv sarkát. A macskás olvasás vége azért többnyire, hogy sok dorombolás után elszunnyadnak és békésen alszanak a könyvem alatt.

És végül kötelességszerűen is olvasok, vagy azért mert bevállaltam, és félő, számon kérik rajtam, vagy mert a könyv építő jellegű, és mint gyógyszert lenyomom a torkomon. Ilyenkor meghatározott mennyiségeket szoktam előirányozni, amit teljesíteni kell, mint az ukázt. Szerencsére ilyenből nem sok van.

Néhány csip-csup az olvasásaimról még: könyvjelzőt használok (legkedvencebb: Sansa Koreás könyvjelzői, vagy húgom k-popos alkotásai), mindig elolvasom a könyv első és utolsó sorát, amikor megveszem (de olvasás előtt nem), mindig beleírom a nevem a cím alá és egytől háromig csillagozom, minden könyvemnek van leltári száma, amit a címlap jobb alsó sarkára írok, vezetem a megvásárolt és elolvasott könyvek listáját. És ami a legfontosabb: mindig van nálam könyv, bárhová is menjek.

PS: Pável kedvéért – igen, szoktam meztelenül olvasni.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Kedvenc könyvesbloggereim egyik legkedvencebb könyve régóta a várólistámon virít, most mindösszesen 400 petákért megvehető, nem is tudtam ellenállni neki, és akit egy kicsit is érdekel a festészet, a 80-as évek Moszkvája, netalántán az emberi lélek oroszosan mély bugyraiba akar alábukni, az ne hagyja ki ezt a briliáns, szellemes és megindító regényt.

A címbeli főhős, Szuhanov Moszkvában él gyönyörű feleségével, Nyinával és két gyerekükkel meglehetős jómódban, Szuhanov ugyanis egy igen híres és népszerű műkritikus, aki ontja tollából az aktuális állami ideológiának megfelelően a szocialista realizmusról szóló tirádáit és kárhoztatja a modern kor festményeit mint a kapitalizmus dilettáns és kártékony megnyilvánulásait. Az ötvenes éveiben járó Szuhanov tehát köszöni szépen, jól van, egészen addig, míg össze nem fut apósa kiállításán régi barátjával, Lev Belkinnel. A felkavaró találkozás olyan folyamatsorozatot indít be, melyet Szuhanov képtelen irányítani és leginkább egy szürrealista álomhoz hasonlítható.  Szuhanov ugyanis innentől kezdve képtelen egy éjszakát is alvással tölteni, megszállják gyermekkora, majd ifjúkora képei, kicsúszik kezéből a valóság, végül saját élete is. Szuhanov ugyanis gyermekkorában találkozott a Művészettel, ami tiltott gyümölcs volt akkoriban, így a Félelemmel és Őrülettel ugyancsak szembenézett, és hosszas kísérletezés, kiugrás és küzdelem után egyszerűen feladja ígéretes, de lázadó festői pályáját egy kényelmesebb életért. Ámbár Malinyin, Szuhanov apósának  érveiben is bujkál igazság, Grushin nem ítéli el élesen a szocialista realizmus alkotásait sem, tehát szó sincs oppozicionálásról – ez a széles látókörűség, ez a tolerancia különben végig jellemezte a művészeti-esztétikai eszmefuttatásokkal tarkított regényt, és ez nekem nagyon szimpatikus volt. Ugyanakkor az írónő egyértelműen ítéletet mond az ideológiai megközelítésű elnyomó esztétikák és a megalkuvás fölött. Szuhanov tehát viaskodik álomképeivel, hallucinációival, delíriumos emlékrohamaival, sőt meg kell küzdenie a gorbacsovi enyhülés új hullámaival, furcsábbnál furcsább helyzetekbe sodródik, a végkifejlet szinte végig rejtély volt számomra.

Ez a regény valóban olyan zseniális és szépséges, mint ahogy a többiek állítják, élvezet volt olvasni a művészetről, az autentikus életről, az elhazudásról és a feltámadásról, arról a szivárványos és derűs világról, ahová mindannyian kibukkanhatunk hazugságaink szürkeségéből, ha követjük álmainkat. Ne hagyd, hogy levágják a szárnyaidat!

Osztályzat: 5* (lélegzetelállító)

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!