olvasás, kukacoskodás

olvasmányélmények, katarzisok, olvasási projektek

Olvasni kellett valamit az ABC-kihívás U betűjéhez, otthon a polcomon nagyjából ezt a feltételt egy könyv elégíti ki: Updike A kentaur c. ütött-kopott kötete. Bevallom nem sok jóval kecsegtetett a borító és az apró szövésű szöveg, de már a Karl Barth mottóra felkaptam a fejem: „A menny emberi ésszel fölfoghatatlan, a föld fölfogható. Az ember maga teremtmény a menny és a föld határán.” Ha mi határlények vagyunk, mennyivel inkább az Caldwell, történetünk egyik hőse, akinek legalább az egyik dimenziója mitológiai időkbe nyúlik, Kheirón kentaur alakjába. Kettévágott férfi, tanárember, aki a regény első sorában máris megsebesül egy durvább diákcsíny következtében, de a mérget legbelül hordja, pontosan ott fáj, ahol a lótest az ember csípőjével összeforr. Caldwell szorong, küszködik, a halálra vágyik, és közben vonzza a föld, élnie kellene, igyekszik Petert, fiát védelmezni, sokszor épp önmagától. Ebben a szédületben osztozik az olvasó is, Updike-nak, a maga pazar festői eszközeivel sikerül húsbavágóan plasztikusan ábrázolnia Caldwell három napjában a hétköznapi élet szorongását, a lét réseibe beszorult (se ki, se be) állapotot, azt kozmikussá dagasztani, ez a zúzda bárkit elnyelhet egy kis városka mellpasztilla gyárának árkában. Nagyon félelmetes könyv ez.

A történet különben szinte semmi, Caldwell, az ügyefogyott, mások igazságát mindig a magáé elé helyező, érzékeny tanár három napig szerencsétlenkedik fiával Alton kisváros utcáin, mert előbb az autója romlik el, majd a hóvihar miatt akadnak el és képtelenek hazajutni. A szemszög többnyire a fiúé, aki nagyon aggódik édesapja egészsége miatt, sokat elmélkedik apja sorsáról, és persze gyötrik a kamaszgondok, különösen öröklött bőrbetegsége, ami félszeggé teszi.

A regény egy igazi mestermunka, az első fejezet szerintem a világirodalom legzseniálisabb szövegei közé emeli A kentaurt. Updike úgy képes ábrázolni Caldwell alakját, hogy hol emberi mivoltában tűnik fel, hol kentaurként, s miközben kivonszolja magát az osztályteremből nyílvesszővel a bokájában, előbb Hummel/Hephaisztosszal, majd annak feleségével, Vénusszal találkozik, aki igyekszik hősünket elcsábítani (ez különben egy borzongatóan erotikus rész, itt-ott perverz felütéssel).

Updike színei, ahogy egymásba játszanak az idősíkok, a formák, az illatok, ott kavarognak a szemem előtt, szinte az orromban érzem ennek a regénynek az illatát.

Lenyűgöző és egyben nyugtalanító, szemet, szívet gyönyörködtető, mégis otthontalan.

Osztályzat: 5* (páratlan)

 

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Az úgy volt, hogy nem bírtam ellenállni a Mit ajánlanál egy idegennek? c. kihívásnak, aminek a lényege, hogy a szervezőnek beküldök két címet, amit egy vadidegen embernek elolvasásra javasolnék, és cserébe kisorsolnak nekem is két címet, ami közül választhatok. Ne mondjátok, hogy nem állati ötlet! Csak épp arra nem számítottam, hogy Fortuna pont egy olyan párost dob nekem, melyek műfajukat tekintve fantasyk (bár vannak benne sci-fi elemek). Kleinheincz Csilla Ólomerdeje nem volt meg az Egyetemi Könyvtárban, így Philip Pullman Északi fény c. regényét kölcsönöztem ki és nekivágtam.

Nem tudom titkolni ellenérzéseimet a műfaj iránt. Többnyire azt gondolják, hogy akinek a sci-fi bejön, az tutira fantasy-rajongó is, de ez egyáltalán nincs így. A tudományos-fantasztikum ugyanis fél lábbal mindig a valóság talaján áll és az esetleges különleges események könnyen racionalizálhatóak, ellenben a fantasy sokkal több rugalmasságot kíván tőlünk és sokkal több irracionális, mesei elem van benne. Márpedig én ezeket a szabályokat ki nem bírom állni, nem érzem jól magam a mesevilágban, hacsak nem…nos, nem is tudom mi lehet Hesse, Rowling vagy Tolkien titka, de talán a mély gondolatiság és a humor.

Pullman könyvének borítója, ami sajnos a riasztóan ponyvás Alexandra kiadása volt, már önmagában is lelombozott, hogy akkor ez most tényleg egy arany iránytűről fog szólni és tényleg lesznek benne jegesmedvék, amik páncélt hordanak. Nem és igen. Szerencsére nem iránytű van benne, hanem aletiometer, vagyis igazságmutató, de idétlen páncélt hordozó jegesmacik tényleg fel fognak benne tűnni, mégpedig jó sok. A történet központi hőse azonban egy 12 éves lányka, Lyra, aki egy számomra teljesen kaotikus világban él (de mondhatnám azt is, hogy katolikus…), ugyanis Lyrát Oxfordban tudósok nevelik jól-rosszul, mindenféle utcakölyökkel és kikötői népekkel barátkozik, és azon kívül, hogy egy komisz kis kölyök, semmi különös tehetséget nem árul el a sztori elején. Azonban már az első sorokban kitűnik, hogy ez mégsem a mi világunk, mert Lyra állandó társa az alakját folyton váltogató daimónja, Pan, és hamarosan arra is fény derül, hogy ebben a világban mindenkinek van ilyen társa, aki segíti, vigasztalja és tulajdonképpen a lelkének egy darabkája. (Ezt mondjuk nehéz volt megemésztenem, mert persze hogy hülyeségek jutottak eszembe, miután a daimónok nem lehetnek távol a gazdájuktól…szóval van ebben valami perverz.) Szóval Lyra a mese elején kihallgat egy beszélgetést, ahol hall a Porról és egyebekről, meg gyerekek tünedeznek el, állítólagosan titkos kísérletek áldozatai, végül Lyra maga is útra kel, mitöbb elszökik egy szépségesen gonosz asszony elöl, akiről később kiderül, hogy az anyja. Satöbbi.

A történet persze sokfelé ágazik, nem túl izgalmasan (és ehhez annyit, hogy itt biztosan az én készülékemmel van a gond, mert nekem Gaiman se izgalmas), teli rettentően ügyetlen megoldásokkal, amiket én egyszerűen nem tudtam értékelni. Például Lyrához jut ugye az aletiometer, ami teli van szimbólumokkal, és három tű táncol a jelek között, ahányszor megáll fölöttük, annyadik (?!) jelentését kell értelmezni. Szerintem rém bonyolult, de Lyra se perc alatt megfejti, és most olyanokra gondoljatok, hogy a gyík pl. levegőt jelent, vagy a csecsemő nehézséget. És ehhez érdekes adalék a szerző majd egy bekezdésnyi fejtegetése arról, hogy Lyrának különben nincs képzelőereje. Na, hagyjuk. Aztán a medvék. Vagyis csak a jegesmedvék. Tudom, hogy itt is a fantáziámat kellene használnom, de mégis, engem bosszant egy olyan világ, ahol a madarak, delfinek, fókák normálisak, de a jegesmedvék intelligensek, meg fémművesek és van saját birodalmuk.

De ami végképp kiverte a biztosítékot, az a kereszténység belekeverése. Én végig reménykedtem, hogy amikor egyházakról ír, meg bíborosokról, akkor nem valamelyik keresztény egyházra gondolnak, de valójában igen, márpedig számomra furcsa egy olyan világ, ahol beszélő medvék, meg boszorkányok és szörnyek vannak, de közben a templomokban Krisztus megváltásáról tanítanak. Ne már! Persze lehet, hogy Pullman valami antiklerikális mondanivalót akart belecsempészni a regényébe, de szerintem annyira skiccszerűen sikerült neki, hogy nem ér semmit. Feltételezem, hogy a másik két kötetben fogja ezt a vonalat tovább fejtegetni, csak mondjuk nekem ahhoz nem lesz türelmem. A Por mint az eredendő bűn anyaga, tiszta röhejes volt.

Na, hosszú vagyok. És akkor nem írom le, mennyire, de mennyire vacak a fordítás.

Osztályzat: 2 (zavaros)

Pontszám:

 

 

2 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Ezt a könyvet, olvasás után, megöleltem, s bár a könyvek birtoklásának vágya már évek óta alábbhagyott, ezúttal mérhetetlen örömmel töltött el, hogy ez a könyv az enyém. Sőt, még enyémebb.

A rabszolga főhőse valóban rabszolga, de nem a klasszikus értelemben. A 17. századi Lengyelországban játszódó történet egy viharos időszak, a kozák támadások idejét mutatja be, amikor is egy ilyen portyázás alkalmával Jákob családját legyilkolják, őt magát pedig eladják, és egy lengyel kis faluba kerül pásztornak. Jákob hithű zsidó, rabságában is igyekszik megtartani Isten rengeteg előírását, rituáléit, némiképp környezete tiszteletét is kivívja, bár azért a vidékiek babonasága, durvasága, vérszomja jóval erősebb, mégsem félti az életét. Jákob, a könyv borítójával ellentétben, egy nagyon jóképű fiatalember és a falubeli lányok nem is leplezik állatias vágyaikat, mégis képes megtartóztatni önmagát, igyekszik a zsidó Talmud, Tóra és egyéb iratok felidézésével ébren tartani hitét. Ámde van egy keresztény lány, Wanda, akivel szinte első pillanattól egy hullámhosszon vannak, szerelmük kibimbózik, majd szárba szökken, nem kevés hitbéli vívódást okozva Jákobnak. Wandát vonzza Jákob szépsége, műveltsége és az a szellemi felülemelkedettség, ami mégis alázattal párosul, Jákob hitét is el tudja fogadni. A történet aztán kettejük hányattatásairól szól, szerintem nagyon izgalmasan és mindvégig a szerelmi szenvedély, az élettárs melletti hűség és lojalitás kerül szembe a hagyományokkal, olykor a hittel és a közösség érdekeivel.

Nagyon érdekes, hogy Singer egy zsidó férfiban ábrázolja a keresztény értékeket, Jákob a történetben végig sokszor újragondolja a rituálék értelmét, a Tóra, a Zsoltárok, a kabbalista tanítások szövegeit, végül egy nagyon is keresztényi tanításban látja meg a lényeget: „Most legalább világosan értette már, mi az ő hitének a lényege: az ember kapcsolata embertársaival.”. Ugyanakkor Singer nem fukarkodik a kritikával sem, ami a képmutatást vagy a bigottságot illeti, nagyon sokszor él egészen mágikus eszközökkel, nagyon szépen mesél és gyönyörűen fejezi be a történetét. A regény számos szállal kötődik különben ószövetségi történetekhez, különösen persze Jákob és Ézsau, Jákob és Ráchel, illetve Ábrahám és Sára történeteihez, de megidéződik Szodoma vagy a babiloni fogság is.

Nagyon nehéz írnom erről a könyvről, mert közel áll hozzám, Jákob számomra az irodalom egyik legvonzóbb alakja és Singertől még biztosan sokat fogok olvasni.

Osztályzat: 5*** (lenyűgöző)

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Yalom A Schopenhauer-terápia c. könyve számomra, a filozófus nagy rajongójának, úgy gondoltam, kötelező darab. Jól is gondoltam, mert számos olyan részletre derült fény Arthur életéből, amiről Safranski könyve nem adott hírt, így például a hányattatott gyerekkoráról, de igazából az ifjúkori szexuális túlfűtöttsége is meglepetés volt számomra. Schopehauer fő műve, A világ mint akarat és képzet nem véletlenül díszeleg a filozófiai toplistám első helyén, soha nem volt olyan nagy hatással rám filozófia, mint ez a gyönyörűen megírt könyv, gyakorlatilag már a könyv – amúgy valóban öntelt és pökhendi – előszava olyan mély szimpátiát ébresztett Schopenhauer iránt, hogy elég sok mindent elhittem neki pusztán a vonzódásom miatt.

Yalom viszont szíve szerint terápiába küldené az emberkerülő Arthurt, hisz az kezdettől világos, hogy Philip nem más, mint Schopenhauer kvázi reinkarnációja, karót nyelt, merev, mindenkitől elzárkózó, bölcselkedő fiatalember, akinek nincsenek meghitt kapcsolatai. Hogy sikerül-e Juliusnak, a halálos beteg terapeutának kicsit változtatni Philip attitűdjein, maradjon most titok, mert engem sokkal jobban izgatott (volna) az a folyamat, ahogy a szexmegszállott Philip a filozófia tanulmányozásának hatására megváltozik, és képessé válik másképp szemlélni életét. A legeslegjobban meg az érdekelt volna, hogyan is zajlik egy filozófiai életvezetés tanácsadás Philip praxisában, de Yalom maradt a saját asztalánál, a csoportterápiánál.

Philip tehát egy Julius által koordinált csoportterápián kénytelen részt venni, hogy megkaphassa szupervízióját és ezáltal maga is terapeuta lehessen. Azt nem tudom, hogy a könyv, ami 80%-ban ezen csoportterápiás beszélgetéseket írja le, hitelesen ábrázolta-e ezeket a terápiás traccspartikat, de ez engem nagyon nem kötött le. Pedig tavaly még gondolkodtam is a csoportterápián, de örülök, hogy nem mentem ilyenre, mert én a világból is kiszaladtam volna olyan műmájer kérdésektől, hogy „Akkor most ez a mondat milyen érzést kelt benned?” vagy „Mi a véleményed az elmúlt öt percről?” meg ilyesmik. Eszméletlenül bosszantó és mesterkélt volt, alig vártam, hogy Philip végre beszóljon valami érdekeset, és ne azon pörögjünk, hogy ki volt bunkó az elmúlt tíz percben, meg hogy ki mit hogy értett vagy hogy a legjobb punci, most melyik hím alá kerüljön. (Most így belegondolva számomra nyilvánvalóvá vált, miért is nem élek társasági életet.) De Philiphez szívesen jártam volna tanácsadásra. Mert szerintem Schopenhauernek és Philipnek is nagyon sok mindenben igaza volt, és Yalomra/Juliusra olykor igazán pipa voltam, hogy nem találja eléggé célravezetőnek Arthur szavait, mikor szerintem épphogy fején találta a szöget. Teljesen az a benyomásom támadt, hogy Yalom jól érti Schopenhauer filozófiáját, nagyon izgalmasan mutatja be és szerintem szimpatikussá is teszi, de ugyanakkor mégis valami nagy szirupos mázzal önti nyakon, lájtosítja és végül valami egészen torz formában tálalja gyógyszer gyanánt. Vagy placebóként. Nem tudom, én ennél sokkal komolyabban veszem Schopenhauert és kevésbé komolyan az olyan problémákat, mint amikkel a terápia résztvevői küszködnek (párkapcsolati huzavonák), ez alól nyilván Julius a kivétel, aki a halállal foglalkozik. Bár akkor is egy öntelt figura.

Szóval összességében jó könyv, de elviseltem volna sokkal több Schopenhauert és kevesebb terápiát.

Osztályzat: 4/ (jó)

Pontszám:

 

 

4 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Szoktam én mondogatni fejcsóválva, hogy nem értem én a japán irodalmat, és tényleg, alig van japán író, aki közel áll a szívemhez. A populárisabb műfajokban valahogy sokkal nyerőbbek (Truancy, Battle Royale), a szépliteratúrában viszont lassúak, búskomorak és pepecselőek. Persze itt is vannak kivételek, de az eddigi olvasmányaim valahogy épp ilyenek voltak. Ennek ellenére nem adtam fel és most, hogy Fukadzava Hicsiró elbeszéléseihez értem, úgy érzem nem hiába. Bár Fukadzava írásai sem körömrágásig izgalmasak, mégis valami olyat mutat meg Japánból, amit mintha a korábban olvasott írók elkendőztek volna, vagy nem tartottak fontosnak, vagy ki tudja, talán köztudomású volt és nem nagyon számoltak nyugati olvasókkal. Fukadzava írásaiban ugyanis a 20. század első felének japán vidéki életét ábrázolja, és ha lehet hinni az életrajzoknak, igencsak hitelesen, természetesen az unikális japán mélabúval megfűszerezve, elbeszélései nyomokban Akira Kuroszava filmjeire emlékeztettek.

A címadó elbeszélés, a Zarándokének, talán a legsikerültebb darab, egy amúgy ténylegesen létezett japán szokás drámai leírása, a 60. életévüket betöltött idősek egy hegyre vonulnak meghalni, egészen pontosan a fiuk cipeli föl őket. Ha szerencsések, aznap esik a hó és a fagyhalál jótékonyan átsegíti őket. A Zarándokének egyik érdekessége, hogy a végtelenül szeretnivaló Rin anyó teljesen természetesnek és helyénvalónak tartja ezt a szokást, még akkor is, ha ő maga ereje teljében van, amit szinte már szégyell is. Lélektanilag egy hihetetlenül összetett problémát ábrázol Fukadzava, hisz egy mélyszegénységben élő család életét mutatja be a szűkösség konflikusaival, amely kénytelen kalkulálni az életekkel, csak akkor születhet gyermek, ha egy éhes szájjal kevesebb lesz, ugyanakkor az író egyértelműen szimpátiát érez Rin anyóval, aki bár elfogadja sorsát, sőt idő előtt elindul a halálos zarándokútra, mégis olyan életrevaló. (Különben érdemes elolvasni adalékként ehhez Sánta Ferenc Sokan voltunk c. novelláját, amely hasonló szituációt ábrázol, de magyar viszonyokra vonatkoztatva.)

A másik kedvenc elbeszélésem Az Aki-vidék felhőénekei, ami egy hirosimai atomrobbanásban megvakult nő küszködéseit festi fel, az érdekessége egy régi japán énekben rejlik, amely színes felhőkről szól, és melynek értelme egészen más interpretációt nyer a megvakult asszony gondolataiban.

Egészen különleges a Tokió hercegei c. írás, amely simán felkerülhetne a minimalista írásművek polcára, Fukadzava a japán elveszett nemzedéket mutatja be, nem kevés iróniával, de ugyanakkor mély együttérzéssel, olyan fiatalokat, akik a háború után céljukat vesztve Elvist hallgatnak, az amerikai dalszövegek bűvöletében élnek és olyan világról ábrándoznak, amelyben nincs kötelesség és nem kell megfelelni a szülők elvárásainak.

A kötetben két hosszabb elbeszélés is van, a Hömpölygő Fuefuki és a Kósui bölcsődal, melyek családtörténetek arról a vidékről, ahonnan különben maga az író is származik. Az első még a világháború előtti vidéki életet mutatja be, annak minden nyomorával, közösségi konfliktusaival. A főleg földmunkából, kereskedelemből élő parasztokat nemcsak a természet viszontagságai, a szeszélyes Fuefuki folyó sanyargatja, de a vidéken uralkodó uraság, aki szinte bármilyen okkal megölhette parasztjait, vagy ha úgy szottyant kedve és háborúzni indult szomszédjai ellen, elhurcolhatta a fiatal férfiakat. A Kósui bölcsődal szintén egy család széthullásának története, de itt már a 40-es években járunk, a vidékiek fiatal férfijai már nem az uraság szolgái, hanem évtizedekre Amerikába indulnak, hogy megalázó munkával megkeressék a családalapításhoz, megélhetéshez szükséges pénzt. Azonban kitör a II. világháború, egyre kevesebbet ér a keservesen összegyűjtött pénz és végül szintén a kényszerű katonáskodás lesz a férfiak sorsa. Mindkét elbeszélést valamiféle könyörtelen személytelenség hatja át, mintha a japánok teljesen ki lennének szolgáltatva körülményeiknek, és bármennyire is igyekeznek alkalmazkodni hozzá, végül a sorsuk a széthullás lesz, még ha Fukadzava mindkét elbeszélésben olyan nagyszerű anyákat szerepeltet, akik akár az életüket is feláldozzák fiukért.

Úgy gondolom, Fukadzava Hicsiró kötete igen fontos adalék a mai Japán megértéshez, ajánlom mindenkinek, fillérekért kapható az antikváriumokban.

Osztályzat: 5 (elgondolkodtató)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Tormay Cécile – nekem erről mindig az jut eszembe, hogy a Jobbik szobrot akar neki állítani, nem tudom, azóta lett-e neki szobra, de azt hiszem, én ezt most így támogatnám. Vagy legalábbis nem bánnám. Az emberek a kövek között c. kötet ugyanis, ha nem is hibátlan, de valóban csodálatosan megírt, színes, zamatos, festői könyv, és még akkor is magával ragadó és megindító, ha a világ legklasszikusabb szerelmes történetéről van szó.

A horvát sziklás vidéken játszódó mesének Jella az egyik hőse, aki a vadon leánya, és nagyjából Wass Albert erdélyi Nucájának édeshúga, egyedül él, miután édesanyja jobb élet reményében elvándorol, és majd csak elbúcsúzni tér haza. Magánya elszeparálja a falusi életközösségtől, de egyben erőssé, óvatossá és talpraesetté is neveli, végül egy idős magyar férfi mellett talál oltalmat és békét. De nem sokáig, mert feltűnik a fiatal András, és Jellában fellobban a szerelem olthatatlan lángja.

A történet talán tényleg nem túl bravúros, Tormay erőssége azonban a lélegzetelállító táj- és lélekfestés, a színpompás természet ábrázolásának olyan mestere, akinek még a tőmondatai is pompásak, pedig azokat szívből utálom. A természet összeborul a lélekkel, Jella érzelmi válsága a bóra szélviharaiban ostorozza a köveket, András pusztai identitása pedig a távoli síkságok hallgatagságában bontakoznak ki, a két táj, a két lélek ellentéte csak drámába torkollhat.

A kötet a kisregény mellett elbeszéléseket is tartalmaz, ezek közül néhány meglehetősen patetikus darab, a Fehér halál azonban megint csak elképesztően jó. Egy hegyek közti parasztházban rekedt család éjszakája, a hó megállíthatatlanul hullik, csontrepesztő fagy tombol és elfogy a tüzelő...

Tormay Cécile igazi meglepetés volt, még biztosan olvasok tőle.

Osztályzat: 5 (ízes)

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Németh László Kocsik szeptemberben c. regénye igen jó terepet biztosítana a saját kis coming out-omhoz, vagyis hogy arról valljak, milyen is volt magyar szakról szőni az ábrándjaimat a végtelen hagymaföldeken, vagy milyen volt napokat olvasni végig nagymamám szénabáláin a csűrben, hogy meg ne szóljanak könyvekkel a kezemben. De hagyjuk ezeket az emlékeket, Németh László se lacafacázik, amikor Péter sorsában bemutatja a vidéki tehetséges gyermek elkallódásának sorsát, de azért annyit elárulok, hogy a végét azért fölkanyarintja a történetnek. Merthogy Jó Péter éles eszű, kiváló memóriájú parasztgyerek, rákattan a latinra és a mértanra, ám apja keményfejű nagygazda, fiából is hasonlót kíván faragni. Pétert majd elemészti az irigység a könyveket biflázó, nálánál tehetségtelenebb diákok láttán, akiket szeptemberben kocsikon visznek a városokba művelődni, kínjában hol duzzog, hol lázad, a lényeg, hogy lesz, aki felfedezi és sorsa végül jó irányba fordul.

Igazából ez egy jó téma, Móránál olvastam ilyet, ami sokkal jobban tetszett, az ő novelláiban kevesebb hisztivel vannak fölfestve a provincializmusba belepistult, gőgös parasztok alakjai, akik úri mókázásnak titulálják a felsőbb tanulmányokat, Németh László olykor kifejezetten unalmasan lamentál, stílusa – főleg a regény első felében – darabos, a közepén szárnyaló és fényes, a vége viszont megint kissé összecsapott, kapkodó. Ami viszont nagyon tetszett ebben a könyvben, az a vidéki élet szépségeinek leírása, ott tényleg nagyon szépen, ízesen ír a végtelen mezőkről, a szántókról, az aratási munkákról és a vidéki közösségi életről, ezek a legkedvesebb képeim a könyvből.

Hát, nem tudom, Németh László eddig még nem írt olyat, ami igazán nekem szólna, ezután sem lesz a kedvencem.

Osztályzat: ¾ (olyan semmilyen)

Pontszám:

 

 

3 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Ta-mia Sansa Gender Krónikáinak különleges darabja a 6. kötete, nemcsak a maga majd 800 oldalával terjedelmében, de stílusában és sodrásában is különbözik az eddig olvasott daraboktól. Talán leginkább a sorozatnyitó A menekülés éve c. kötethez hasonlít, ugyanis a többi regénytől eltérően a Lélektelenben is a belső történéseken, a pszichológiai vonalon lesz a nagyobb hangsúly a társadalmi és morális kérdések mellett. Azon is morfondíroztam, hogy levegőben járó autók, különleges növények és xenobacik  ide vagy oda, ez a regény lehet, hogy már nem is sci-fi, hanem valami más és ezzel együtt nekem nehezebb is volt olvasni, mert a főhős lelki küszködései olykor az én energiáimat is elemésztették.
A főhős pedig valójában régi ismerősünk, Cat Turney, aki már az Első áldozatban összezavart, hisz a 9250-es években játszódó történetben a tudós hölgy egyszerűen átveszi a hatalmat és fifikásan véghezviszi, amúgy mellesleg világjobbító akaratát. De hogy lesz belőle ilyen erélyes, ironikus, gúnyolódó, ugyanakkor szociálisan mégis érzékeny ember, ezt tudhatjuk meg a Lélektelen soraiból. De nemcsak Cat borzasztó, nyomasztó gyermekkoráról tudunk meg mindent, hanem arról a rejtélyes szobáról is, amiben alvadt vérnyomokat és elfeledett emlékeket láthattunk. A történetről nem spoilerezek, bár nem olyan gyors és magával sodró, mint a legtöbb kötet, mégis jól megírt és gyakorlatilag nem tudtam letenni, inkább Catről lamentálok, elvégre ő tölti be a 800 oldal majd minden lapját.
Cat Turney ebben a kötetben sem vált egyértelműen a kedvencemmé, sőt, legtöbbször egyáltalán nem éreztem vele együtt, bosszantott a viselkedése és nem is mindent értettem belőle. Cat korán elveszíti szüleit az akkor még csöppet sem kies Bubastis egyik szürke kis állomásán, odakinn mérgező növények, idebenn mérgező emberek veszik körül, gyámja egy alkoholista és erőszakos férfi, aki a megfélemlítés eszközeivel és ütlegekkel neveli a különleges kislányt. Cat ugyanis elképesztően magas IQ-val rendelkezik, ugyanakkor mérhetetlen depresszió is járul ehhez, amellyel így együtt egy magányos, izolált és érzelmeit a végletekig racionalizáló emberré válik. A szürke Ptah-Noit állomásról egy kormányprogram és némi csalás fogja elröpíteni, de a Városban - a későbbi Cattownban - nem a tejjel-mézzel folyó Kánaán, hanem két évi csövezés vár rá, de Cat mindennél fontosabbnak tartja, hogy ne legyen másoknak kiszolgáltatva, ezért inkább bevállalja az éhezést, a hideget, csak hogy ne lepleződjön le és kerüljön vissza kiskorúként az állomásra, gyilkos szándékú nevelőapjához. A rejtőzködés és álarcok viselése így válik Cat alapattitűdjévé, sőt öltözködési stílusává, a gyöngédebb érzelmeket, különösen a szakrális érzéseket ostobaságnak vagy gyengeségnek tartja, ezért csak a tudományt és az ateizmust tartja egyedül helyesnek és célravezetőnek. Cat racionalizmusa persze nagyon sok problémát meg is tud oldani, de valójában hősünk egész végig önmagát mérgezi, különösen, amikor egy meleg, érzelmekkel kecsegtető kapcsolat is kezd kibontakozni Vilammel, a tehetséges, de olykor dührohamokkal viaskodó csillagásszal. Hogy kettejükkel mi lesz,  azt nem árulom el, de Cat tényleg képtelen arra, hogy önmagából bármit is adjon másoknak, vagy huzamosabb ideig mások érzelmeivel foglalkozzon, ennek ellenére mégis képes arra, hogy egész Bubastis a megmentőjét lássa benne.

Legnagyobb talány számomra Cat szociális érzékenysége, ugyanis bár nagyon alulról jön és hatalmi pozícióban is megőrzi ezeket a gyökereket, mégsem egészen világos számomra, hogy az alapvető kiábrándultsága az emberekből, sőt már-már mizantróp vonásai (melyek például a gyerekkísérleteknél mindenképpen kapóra jönnek) sokkal erősebb vonásoknak tűnnek számomra, mint a szegények iráni szolidaritása vagy a nemi egyenlőtlenségek iránti érzékenysége. Egyáltalán nem jellemzi az altruizmus, mégis ő lesz az, aki a dattara kitenyésztésével megállítja a bubastisi éhínséget, és a lonecatek megalkotásában is Bubastis védelme motiválja. Szintén értetlenül álltam az egyházellenessége előtt, az ateizmusa még érthető tudósi mivolta miatt, de sem a Nut White-tal kapcsolatos ellentéte nem volt világos, sem pedig az, hogy nem ismeri el a lelki vigasz fontosságát egy hanyatló társadalomban, mert noha Cat maga nyilvánvalóan magasról tesz a metafizikai vigaszra, de racionálisan is belátható lett volna az egyház szerepe. (Ehhez még csak annyit, hogy Cat az Első áldozatban ezt be is fogja látni, de itt még nem.) Sansa ugyancsak adós marad magának az egyháznak és szerepének a bemutatásával, gyakorlatilag egyetlen igazán hívő embert sem szerepeltet a történetben, Nut mint a Rend vezetője inkább csak vallásosnak tűnik. Sansa azt is gyakran hangsúlyozza, hogy Cat zseni, és ő úgy is tekint magára, de szerintem csak egyszerűen magas az intelligenciája (mondjuk egy érzelmi intelligencia teszten elvérzett volna), de a zsenikre jellemző intuitív állapotok egyáltalán nincsenek meg Catben.
Összességében a Gender Krónikák egy különleges darabja a Lélektelen, nekem nehéz volt olvasni, de végig fenntartotta a figyelmem és olyan gyönyörű szavak is vannak benne, mint a kashalevél.

Osztályzat: 4 (nehéz)

Pontszám:

 

 

4 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Most nagyon gondolkodtam, írjak-e Radiguet két kisregényéről (A test ördöge, Orgel gróf bálja), mert mostanában csak arról szeretek írni, ami nagyon megfog vagy megrángat. Olykor még arról se. Olyan blogcsömöröm van.

De azért mégis, mert Radiguet-t annyira nem hype-olják, pedig érdemes olvasni mindazoknak (is), akik odavannak Laclose-ért, Mme Lafayette-ért vagy épp Prousttal kacérkodnak, mert a fiatal írónak van köze hozzájuk, gyanítom Proust maga is nagy kedvvel olvasta Radiguet-t. Radiguet jellemábrázolása, a belső lelki folyamatok finom kibontása és a nagy csavarok, különösen e két kisregény végének egészen szabálytalan befejezésénél, egészen modern szerzővé avatják, ugyanakkor nem titkolhatom csalódóttságomat sem, mert A test ördögétől több bujaságot vártam (olyan Lawrence-esen), az Orgel gróf báljáról meg valami egészen mást hittem.

A test ördöge azért érdekelt elsősorban, mert a fülszöveg szerint egy fiatal kamasz elcsábít egy idősebb asszonyt – ez nagyon izgalmasan hangzik, de valójában csak három év korkülönbség van a két szerelmes között, és ráadásul a főszereplő narrátor, a fiatal srác gondolkodásban is jóval érettebbnek bizonyul, mint a naiv és irritáló Marthe. A történetben kétségtelenül a kamasz érzelmei, mesterkedései, lázadása a legérdekesebb, de erősen lefaragott az élvezetből Marthe jelleme, amely a regény elején egészen sokat ígérő (Baudelaire-t, Verlaine-t olvas), de végül kiszámítható, hisztis nő lesz belőle, mint amilyenekről Maupassant-nál is lehet olvasni. Nagyon hiányoltam alakjában a felvezetett, beígért intellektualizmust. (Nah, ez itt most az én ízlésem, ha szerelem, akkor legyen okos!)

Az Orgel gróf bálja nem is titkolja, hogy hasonlítani akar A veszedelmes viszonyokhoz, csak persze nincs benne semmi intrika és az áldozat is megőrzi tisztességét. Amivel viszont meglepett ez a kisregény, az megint a baráti/szerelmi viszonyok egészen elképesztő ábrázolása, ezúttal a férj-feleség-udvarló triásznak egy mélylélektanilag igen alapos megfestésével. Ebben a történetben mindenképp Orgel grófnak és feleségének egészen rendkívüli kapcsolata volt a legkülönösebb, a regény befejezése pedig legalább háromféle értelmezésnek ad lehetőséget.

Összességében azt gondolom, érdemes elolvasni ezeket a kisregényeket, és bár én remekműnek nem tartom őket, egyértelműen a modern francia regény felé mutatnak. (A test ördögének a fordítása jó, de hogy Benyhe János miért fordított olyan ronda tőmondatokat az Orgel gróf báljában, nem értem. Majd megfulladtam tőlük…)

Osztályzat: 4 (jó)

Pontszám:

 

 

4 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Az fix, hogy ehhez a regényhez egyfajta elomló hangulat kell, de micsoda szerencse, hogy én épp ebben a bágyadt, ablakból távolba meredős, kandallótűzbe bambulós hangulatban penderítettem ölembe (sic!) ezt a romantikus, szerelmes, szenvedélyes történetet, aminek hála Istennek, semmi köze sincs a kardozós Alain Delonhoz. Dumas már amúgy is belopta magát a szívembe a Monte Cristo-val, és elmondhatom a Fekete tulipánnal csak tovább lépkedett - a maga szertelen módján - magán Parnasszusom csúcsai felé.

A történet középpontjában egy szenvedélyes fiatalember, Cornelius Van Baerle áll, aki még Čapek szenvedelmes kertészeit is überelné, olyan lángolással és odaadással veti bele magát a - Hollandiában amúgy is divatos - tulipánnevelésbe. Van Baerle a történet elején így nem tűnik többnek, mint egy időtúltengésben szenvedő, kissé izolált és naiv agglegénynek, aki szinte üvegburában kísérletezik a fekete tulipán kitenyésztésén, amiért nem mellesleg egy csomó pénz is jár. Csakhogy Cornelius keresztapja súlyos politikai konfliktusba keveredik, melynek szele és egyben egy gonosz szomszéd, aki Cornelius virágtermesztői babérjaira áhítozik, ártatlanul börtönbe juttatja hősünket. Hogy aztán hogyan lesz képes mégis álmait megvalósítani, és hogyan ér sok-sok viszontagság után boldog véget a történet, fedje itt most jótékony homály, de nagy gyönyörűség volt olvasni minden sorát. És annyit azért elárulok, hogy nő is van a dologban.

Persze akik nem állhatják a csapongó romantikát, az izgalomtól elaléló hősöket, az igazságos királyokat és velejéig romlott, púpos csalókat és nem hisznek a tiszta, romlatlan hűségbe sem, azok messze kerüljék el a regényt. A legjobban talán az egész történeten végigvonuló fekete tulipán motívum tetszett, amely hol a vágyak szimbóluma volt, hol a szárba szökkenő és bimbót hajtó szerelem olykor baljós virágává vált, hol a halált hirdette, hol pedig a boldogságot. Dumas stílusa pedig végig sziporkázóvá és lendületessé varázsolta, az amúgy többnyire kiszámítható történetet.

Szerintem épp januárra való olvasmány, szerezzétek be és adjátok át magatokat a bűbájnak és a virágoknak.

Osztályzat: 5* (zsongító)

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Hát elérkezett a nagy summázás ideje, a szokásos évi összefoglalásé. Kapásból kijelenthetem, hogy a 2011-es év volt Életem Legrosszabb Éve, ugyanis egy bohón befalt gyógyszernek köszönhetően (álljon itt kopjafaként és tanulságként a termék neve: Omicral) heveny pánikzavar alakult ki nálam, ami soha nem tapasztalt, olykor egészen nem eviláginak tűnő rosszulléteket okozott, rémes agorafóbiával, borzasztó szorongásokkal és véget nem érő álmatlan éjszakákkal. Ugyanakkor épp a pánikzavar ébresztett rá arra, hogy bizony az olvasás, melyet a koreai nyelvtanulás miatt 2010-ben olyan erősen háttérbe szorítottam, egy nagyon fontos funkciót látott el az életemben, konkrétan: védte, őrizte, erősítette, karban tartotta a lelkemet. Így 2011 újra az olvasás éve lett 72 elolvasott könyvvel, és még akkor is így van ez, ha egzotikus tüneteim közül épp a kettős vagy homályos látás volt az egyik legzavaróbb, de könyvvel a kezemben nem érhetett baj, idegeim lassan kisimulni tűntek és az alvásmentes éjjelek is elviselhetetlenek lettek volna egy-egy jó könyv társasága nélkül. Válogatott szorongásaim persze rányomták bélyegüket olvasmányaim összetételére is, megjelentek új műfajok, úgy mint a napló (Kafka), a pszichológiai önsegítő könyvek (Szendi, Peurifoy) és keresztény könyvek (C. S. Lewis, Nemes Ödön, Böjte Csaba). Terápiás szempontból (is) a legtöbbet talán a Zsoltárok könyve jelentette, az emberi nyomorúságról, félelmekről, de a reménykedésről, örömről szóló versek nagyon sokat jelentettek. Idén arra is rákaptam, hogy egyszerre több könyvet olvassak, pedig ezt korábban zavarónak találtam, de most nagyon élvezem, hogy hol verset, hol regényt, hol nonfictiont olvasok, és semmi nem kavarodik össze a fejemben. 2011-ben olvastam először angol nyelvű könyveket is, ide tartozik az a három koreai nyelvkönyv, amit nagy élvezettel tanultam végig és két Koreáról szóló könyv (Korean Cultural Heritage, The Beauty of Korea), ahhoz képest, hogy annyira nem merültem el még az angol nyelv rejtelmeiben, nem okozott gondot a könyvek elolvasása. Egészen elképesztő újdonság volt a lányregények megjelenése, soha nem hittem volna, hogy létezik ilyen csacska, romantikus felem is, de Jean Webster és Lucy Maud Montgomery levett a lábamról és Anne Shirley igen jó barátnőm lett.

Továbbdübörgött 2011-ben is a Korea-projekt, 14 koreai tárgyú vagy koreai szerzőjű könyvet olvastam, viszont megfeneklett a Proust-projekt és magyar szerzőktől is szégyenletesen keveset olvastam (Mikszáth, Bárdos Pál, Szabó Magda), kimaradt a Nagy Klasszikus is, ez különben Cao Hszüe-csin A vörös szoba álma lett volna, de hiába a könyv minden szépsége, a szerelmi történet egyszerűen untatott, így a 300. oldalon bedobtam a törülközőt. Talán zaklatott idegállapotom miatt, tavaly sokkal türelmetlenebb voltam a könyvekhez, unalmas vagy túlzottan letargikus könyveket nem tudtam végigolvasni és úgy döntöttem, nem is kell, így tettem félre Jane Austen A klastrom titka c. végtelenül sivár könyvét, vagy Tar Sándor borúlátó remekét, a Lassú teher-t. A filozófiai műveket is hanyagoltam, így a műfajt egyedül Eckhard mester képviseli, viszont ő be is lopta magát a szívembe katolikus miszticizmusával és metafizikus fejtegetéseivel.

Sok könyvet kezdtem el olvasni a moly-on őrület módjára elharapódzó kihívások örvén, így kapásból részt vettem Lobo várólista-csökkentős játékában, de nem átallottam saját kihívást is kezdeményezni, jelesül az Olvassuk el a Si Kinget egy év alatt! projektet.

Hála a tomboló válságnak és a csillagos egekbe szökő svájci frank árfolyamnak, 2011-ben alig vettem könyvet (eltekintve a pár száz forintos brutál akcióktól), annál nagyobb szerep jutott a könyvtáraknak és a molyon is több könyvet csereberéltem vagy vásároltam jó áron. Az Év Szenzációja kétségtelenül Ta-mia Sansa Sötét Hóruszának megjelenése volt, ezzel egyik nagy álmom valósult meg, s azon kívül, hogy a könyv végre nyomtatásban is megjelent, volt alkalmam az írót is vendégül látni, sőt.

Most pedig a hosszú summázatot kövesse az éves toplista.

Az Év Legjobb regényei:

1. Kazuo Ishiguro: Napok romjai
2. Olga Grushin: Szuhanov álomélete
3. Alice Walker: Kedves Jóisten
4. Pák Ván-sza: Annak az ősznek három napja
5. Joyce Carol Oates: Luxusvilág
6. Emile Ajar: Előttem az élet
7. Ta-mia Sansa: Első áldozat
8. L. M. Montgomery: Anne otthonra talál
9. Jean Webster: Kedves ellenségem
10. Barbery: A sündisznó eleganciája

Az Év Legjobb Novelláskötetei:

1. Lem: Kiberiáda
2. Karen Blixen: A sors anekdotái
3. Flanery O’Connor: Alig akad ma jó ember

Versek terén egyértelmű az ázsiai dominancia, így a Si King és Lee Gil Won: Napfénypalást c. kötetei fontosak.

Drámát nem olvastam, szégyenésgyalázat.

És muszáj egy Egyéb kategóriát is felvenni, mert ezek a könyvek valóban fontosak lettek számomra, helyezés nélkül a következők: C. S. Lewis: Keresztény vagyok, Nemes Ödön: Szabadon, örömmel, szeretettel, Osváth Gábor: Koreai nyelv és irodalom, Csoma Mózes: Koreai csaták és harcosok, Korean Grammar in Use, Lomb Kató: Így tanulok nyelveket!, Peurifoy: Szorongás, fóbiák, pánik, Butollo: A szorongás – erő, Szendi Gábor: Pánik – tények és tévhitek és Eckard mester: Tizenöt német beszéd.

Az Arany Szamóca-díjat a legunalmasabb könyvért Rejtő Jenő kapja (Csontbrigád), a legrosszabb írásműért járó Arany Citromot pedig kedvenc írómnak, Bret Easton Ellisnek nyújtanám át, a Királyi hálószobák c. könyvért.

2012 – elsősorban a kihívások éve lesz, igyekszem az eddig bohón bejelölt kihívások követelményeit teljesíteni, így biztosan lesz kékharisnyázás, szociografálás, japán irodalom, zsidó és néger és bibliai, szóval sok minden, de az fix, hogy az ábécé minden betűjével lesz szerző. Remélem, az önsegítő könyvek műfajának búcsút inthetek, viszont továbbra is olvasni fogok verset, naplót, továbbra is fontos szerep jut a koreai nyelvkönyveknek, a keresztény klasszikusoknak és a science-fictionnek, így remélhetőleg hamarosan Sansa új regényének, a Lélektelennek.

Hajrá!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Olykor magam is ledöbbenek azon, hogy milyen koreai témájú könyvek jelentek már meg magyarul, Sung-Kuh Chung könyve is ezek közé tartozik, ki hinné, hogy épp erről a témáról, a koreai református egyház prédikációiról van magyar nyelvű anyag. A könyv ráadásul nagyon érdekfeszítő is, hisz a szerző a prédikációk elemzésén túl a koreai protestáns egyház történetével is foglalkozik, igaz nem az objektivitás szellemében, a szerző maga is kálvinista lelkész, aki különben Magyarországon kapott díszdoktori címet a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, így sok helyen keresztény lelkülettel tesz megjegyzéseket mondandójához. A Koreai Presbiteriánus Egyház különben testvéri kapcsolatban áll a Magyarországi Református Egyházzal, így gyakran látogatják egymást, teológus hallgatóik pedig cserediák kapcsolatban vannak, Budapesten tudomásom szerint három protestáns koreai gyülekezet van, egy baptista és talán két presbiteriánus.

Ezek után felmerül a kérdés, hogyan lehetséges, hogy egy távol-keleti országban egyáltalán a kereszténység ilyen hallatlan népszerűségre tesz szert (2005-ös felmérés szerint 29,2% vallja magát kereszténynek, 22,8% pedig buddhistának), Chung erre is megpróbál válaszolni könyve bevezetőjében. Véleménye szerint Korea Isten kitüntetett országa és több prédikátor is megvallotta hitét azon meggyőződéséről, hogy Koreának missziós szerepe van a Távol-Keleten. Ez az optimizmus különösen jellemezte a növekedési időszakot, így az evangélium betörésének korszakát (1885-1907) és némiképp kitartott az japán elnyomás idején is (1907-1955). Hogy Koreában miért hullott termékeny földbe az evangélium üzenete, részben magyarázható a történelmi helyzettel is, a koreai nép elnyomott állapotával, melyben a keresztény reményközpontúság és a személyes megváltás tana többeket magával ragadott, ehhez járult még a koreaiak erős konfuciánus neveltetése is, amely több ponton rokonságot mutat a puritán eredetű presbiteriánus tanokkal vagy a mózesi törvényekkel. Mint sok más országban, Koreában is összefonódott a reformáció tana a nemzeti identitáséval, ezért a kereszténység jelentősége különösen megnőtt a japán gyarmatosítás idején, ahogy a koreai háborút (1950-53) követően pedig a nemzet keresztény egységesítésének gondolata is nagy hangsúlyt kapott. A koreaiak számára a keresztény fogalmak, különösen a család-metaforák (Atya, Isten gyermekei, atyai szeretet stb.) könnyen befogadhatóak voltak, a koreai családcentrikus szellemhez igen közel álltak, ráadásul a misszionáriusokat igen szeretetteljesen fogadták, inkább a kíváncsiság jellemezte őket, mint a gyanakvás. Szintén vonzó volt a koreaiak számára, hogy viszonylag gyorsan kiépültek a keresztény szellemű szociális intézmények, melyekre nagy szükség is volt, így árvaházak, kórházak vagy szakképző intézmények, de számtalan intézetben látnak el segítő szolgálatot lelkipásztorok, pl. a rendőrségen is. A koreai lelkipásztorok igen odaszántak, jellemzően sokat imádkoznak, egyedi sajátosság Koreában, hogy több mint 500 imahegyük van, melyekre imádkozni, meditálni járhat bárki, péntekenként pedig hajnalig tartó ima-összejöveteleket tartanak.

A koreai református egyház kezdettől fogva ragaszkodott a konzervativizmushoz, mind a liberalizmust, mind a karizmatikus (Szent Szellem „jelenségei”-t hirdető) tanokat és áramlatokat elutasította, a miszticizmust is távolságtartással kezelte, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektet a lelkipásztorok teológiai és filozófiai képzettségére, az előadói képességekre, a tiszta jellemre, az odaszánt, meditatív életvitelre. Igen korán kiépültek a vezetőképzés centrumai, legfontosabb központjuk a mai Észak-Korea fővárosa, Pyongyang (Phenjan) volt, melynek számos szemináriumán oktatták magas szinten a teológiát, bibliai nyelveket és egyházi tudományokat. A koreai egyház látványos növekedési lendületét a japán megszállás alatt bevezetett sintoista kultuszok kötelezővé tétele törte meg először. A japán elnyomás alatt Korea elképesztő szenvedéseken ment keresztül, az oktatás japán nyelven folyt és a neveket is japánosították, majd 1930-tól bevezették a kötelező sinto kultuszt, vagyis Japán ősi vallásának tiszteletét. Ezt a japánok hazafias és nem vallásos aktusnak minősítették, ezzel számos egyház beleegyezését sikerült elérniük, de az istenszobrok előtti tiszteletadást a presbiteriánus egyház megtagadta, míg végül idővel megtört és kénytelen volt az istentiszteletek részévé tenni a japán császár üdvözlését, vagy részt venni sinto szertartásokon. Azonban számos koreai prédikátorról olvashatunk jelen kötetben, akik hűen keresztény hitükhöz nem voltak hajlandóak ilyen engedményekre, többjük hosszas börtönbüntetést vagy mártírhalált halt.

A tárgyalt koreai prédikátorokról most nem értekezem, álljanak itt a legfontosabbak nevei:

Sun-Joo Kil, Ihk-Doo Kim, Sung-Bong Lee, Hwa-Sik Kim, Ki-Chul Choo (mártírhalált halt), Yang-Won Sohn (mártírhalált halt), Hyung-Nong Park, Sang-Dong Hahn, Yune-Sun Park.

A kötet utolsó fejezetében rövid összefoglalót olvashatunk a japán megszállást követő felszabadulás időszakáról és a koreai háborúról, majd az utána elkövetkező zavaros időkről.

Összességében egy nagyon érdekes könyvet olvashattam, ugyanakkor volt néhány dolog, ami kicsit bosszantott, így például a koreai nevek egységes átiratának hiánya, a legtöbbször a fenti felsorolásban látható angol mintát követi (vagyis hátraveti a családnevet), de olykor megcseréli, vagy elhagyja a keresztnév kötőjelét és egybeírja. Egy másik meghökkentő hiba pedig az a tévedés, mely a hangeult nyelvnek titulálja, nem pedig jelkészletnek, így a mondat, hogy a Bibliát hangeulre fordították ugyanolyan bután hangzik, mintha azt írnám, hogy cirillre fordították. Ez nyilvánvalóan a fordító járatlanságának tudható be. Ettől eltekintve tényleg élvezetes könyv volt.

A Koreai Presbiteriánus Egyház honlapja: http://pck.or.kr/Main/main.asp

Osztályzat: 5 (érdekfeszítő)

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Bámulatos, hogy gyakran épp azok a könyvek okoznak mindent elsöprő katarzist, amelyekhez a legkevesebb reményt fűzzük. Bizony így volt ez Pák Ván-sza (박 완서) kisregényeivel is, az Annak az ősznek három napja c. kötettel, ugyanakkor nyugtalanított is a könyv jelenléte, elvégre a szerző koreai és ráadásul nő. Már az első oldalak lenyűgöztek, Pák Ván-sza stílusa, érzékenysége, a belső monológok gördülékenysége, a politikai, társadalmi viszonyok ábrázolása a nők, elsősorban a családos nők életén keresztül egyszerre sarkalltak csodálatra és döbbentettek meg plasztikusságukkal, olykor kegyetlenségükkel.

Az első három darab, az Anyám emléke trilógia, Pák visszaemlékezése gyerekkorára, annak minden szorongásával, félelmével, értetlenségével, s mindenezek okozója nem más, mint az édesanya. A szerző édesanyja jobb élet reményében Szöulba költözik gyermekeivel, de annak előbb csak a kapun kívüli világát ismerik meg, nyomorognak, küszködnek, az édesanya pedig a modern koreai nő fixaideájával gyötri lányát, aki teljesen bizonytalanná válik viselkedésében. Mert milyen is egy modern nő a japán megszállás alatt, később pedig a világháború, majd a koreai háborút követően? Nos, ez nagy talány, de afféle csodalény, aki mindig talpra esik, nagyon okos, jól házasodik, és semmiképpen sem érintkezik arra érdemtelenekkel. Pák így válik bezárt, félelmektől megigézett, szomorú kislánnyá, aki egy nap mégis elindul a maga útján, családot alapít és képes lesz mind képletesen, mind ténylegesen megküzdeni az anya terhével. Kevés olyan döbbenetes és szívfacsaró jelenet van a világirodalomban, mint anya és lánya küzdelmének ábrázolása a kórházban, ahová csípőtöréssel szállítják az édesanyát, majd a műtét utáni nyugtalanságra nyugtatót adnak neki. A nyugtató azonban előhozza a múlt borzalmait, az anya újraéli fia halálát, a lánya pedig egyszerre küzd anyja testi erejével és az irracionális, már-már elviselhetetlen koreai háború kísérteteivel.

A címadó, Annak az ősznek három napja c. elbeszélés szinte fullasztóan tragikus, egy női nőgyógyász története, aki a koreai háború után a prostinegyedben praktizál. Foglalkozását gyűlöletből választotta, a háború során ugyanis megerőszakolták és nem kívánt gyermekét elvetette. Az abortusz kiszolgáltatottsága, sokkja, a megalázottság érzése vezeti arra, hogy ő maga is ezt a foglalkozást és ezt a tevékenységet vállalja: „Én gyűlöletből dolgoztam. Hogy hiba nélkül végezzem a munkámat, egyetlen pillanatra sem szabadott távol tartanom magam attól a nőtől, aki hátradőlt előttem, kellemetlen szagú ágyékát arcként felém szegezve; és a gyűlölettől, amely az abban a nőben elhelyezkedő nem kívánt élet iránt nőtt bennem.” Egyszerre munkál benne a kollektív együttérzés a megalázott vagy kiszolgáltatott nők iránt, és a gyűlölet a megalázottság és a férfiak iránt. Mégis, annak az ősznek három napján, mielőtt a praxisát végképp bezárná, történik valami.

Az álmodozó inkubátor női hőse egy kétgyermekes asszony, aki kérészéletű kapcsolatba keveredik egy különös férfival. A férfinek ugyanis két lánya van, de szemmel láthatóan ezt csöppet sem bánja, annak ellenére, hogy a hagyomány legalább egy fiúgyermek szülését követeli meg. A sok vita, melyben nem kevés feminista gondolat is megfogalmazódik a férfi részéről, valójában arra mutat majd rá, hogy hősünk lelke legmélyén szörnyű lelkiismeret-furdalás rág egy rég elvetetett lánygyermek miatt.

Az utolsó szöveg, A legutolsó, ami megmaradt nekem egy gyászoló anya félőrült monológja, ezt nagyon nehéz volt olvasni sodró irama és a fojtogató kétségbeesés miatt, ami szinte csak úgy áradt a sorok közül. Itt is a fiúgyermek halála, annak feldolgozhatatlansága áll a középpontban, az anya kiútkeresése a depresszióból, amely nem kíméli a környezetét sem, önmagában ez a telefonba elmondott monológ is gyilkos mennyiségű, mégis letehetetlen.

Pák Ván-sza történetei nagyon fontosak, megrázott és lesokkolt, nagyon sokat megtudhattam belőlük a koreai nők természetrajzáról, azokról az ősi beidegződésekről, melyeknek nyomai most is ott vannak a koreai nők életében. Az író stílusa pedig egyszerűen lehengerlő, eddigi koreai olvasmányaim közül messze a legszebben megírt szövegek ezek, mindenkinek nagyon ajánlom.

Osztályzat: 5*** (kult)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Takami Kósun regényére már azóta fenem a fogam, amióta a filmet megnéztem. Nem mintha annyira lenyűgözött volna ez a kissé esetlen és humortalan alkotás, amely a regény olykor szinte vadromantikus hangulatát tökéletesen nélkülözi, de mégis piszkálta a fantáziámat, hogy milyen lehet ez regényben. Röviden: egész jó. Persze ebben benne van vonzódásom a disztópiákhoz és a kamaszokról szóló regényeket is szeretem, a Battle Royale ráadásul távol-keleti tematikájú is, szóval eleve pozitív előítéletekkel közelítettem az amúgy lelombozóan vaskos kötethez.

Aztán elég hamar kiderült, hogy olyan részletesen nem ismerjük meg ezt az elfajzott, diktatórikus Japánt, ahol az emberi közösségek megbontásának egyik módszere egy kegyetlen játék, melynek lényege, hogy egy kisorsolt gimnáziumi osztályt egy szigetre visznek, ahol le kell ölniük egymást a tanulóknak, így veszi elejét ez az ország a bizalom kiépülésének ember és ember között. Márpedig a lázadások egyik alapja, a bizalom – vagyis hogy pontosan ugyanúgy érzünk az elnyomó hatalommal szemben, ezért összefogunk. Az elnyomókat itt is a felnőttek képviselik, noha hullanak a kiválasztott nebulók szülei, tanárai is, akik védelmükre kelnének, ugyanakkor ez az éles szembenállás nagyon hasonlított a Truancy alapszitujához is. A Program tehát egy pszichológiai kísérlet is egyben, amellyel a közvéleményt sokkolják, de a regény valójában több etikai kérdést is boncolgat, és gyakorlatilag a tanulók döntésein keresztül láthatjuk, melyik vezet célra, melyik vezet a biztos halálba, kiknek adatik meg az erkölcsi győzelem, vagy a nemes halál. Márpedig a Siroiva Középiskola tanulói között szép számmal akadnak érző szívű, együttérző, praktikus gondolkodású fiatalok, hősszerelmesek, sőt technikai zsenik is. Nekem úgy tűnik, Kósun azt üzeni Kavada, Súja és Noriko kapcsolatát és történetüket állítva a középpontba, hogy egy ilyen gyilkos küzdelemben is a szeretet, az együttérzés, egymás segítése és persze némi ravaszság segíthet át a leginkább. Persze helyet kapnak az ellenpólusok és a velejéig gonoszok is, akiket vagy sikerül felmentenünk (Micukó), vagy sem (Kirijama). Számomra olykor meghökkentő volt az osztály szerelmi kapcsolatainak, mitöbb bonyolult hálójának kibontása, furcsa volt, hogy a nagy vérengzés és arcunkba fröccsenő agyvelők közepette szenvedélyes szerelmek szövődtek, az érzelmek, amelyeket az osztályterem kiegyensúlyozott keretében eltitkoltak egymás elől, most mindennél fontosabbá válnak, így például a legtorokszorítóbb történet Szugimuráé, aki egész végig szerelmese nyomába szegődik, míg végül épp az imádott lény végez vele. Az egyik legkedvencebb karakterem mégis talán Sindzsi volt, aki MacGyvert meghazudtoló ügyességgel készített bombát a szigeten gyakorlatilag hulladékból és hekkelte meg az állam gépeit, bár elismerem alakjában bőven van túlzás.

A könyv azonban érdekessége, izgalma mellett olykor kifejezetten unalmas, még akkor is, ha a halálnemek kellőképp változatosak, nekem olykor elkalandoztak a gondolataim, és persze sok képtelenség is van benne, például a hősök biológiai szükségleteire vonatkozóan (vagyis hogy nincsenek nekik), illetve nagyon kevés volt a társadalomrajz.

Mindenesetre el lehet merengeni azon, hogy mi történne, ha ugyanilyen feltételekkel ébredne osztályunk, munkaközösségünk egy nem túl szép jövőben egy lakatlan szigeten?

Osztályzat: 4/5 (érdekes)

Pontszám:

 

 

4 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Csoma Mózes legújabb Koreás könyve ezúttal egy korrekt és igen izgalmas hadtörténet a koreai ókor nagy háborúitól a hidegháborús konfliktusokon át napjaink olykor emberéleteket is követelő ellenséges akcióikig. És hát milyen is lenne egy hadtörténet, ha nem épp nyomasztó és kissé száraz, legalábbis nekem, ugyanakkor a szerző kiváló érzékkel tűzdelte tele a hadműveletek leírásait pompás életrajzokkal és jól áttekinthető térképekkel. A hadjáratok és csaták mozzanatain kívül leírta a harci eszközök jellemzőit, használatuk módját, olvashattam a hvarangokról és a híres teknőchajóról, a kobukszonról is. Csoma Mózes arra is ráérzett, hogy sok olyan olvasója lesz ennek  a könyvnek, akik a koreai történelmi sorozatok rajongói, így több koreai hadvezér bemutatásakor kitért arra is, melyik sorozatban láthatjuk a hősöket.

Most nem sorolom elő, milyen nagy háborúk dúltak a Koreai-félszigeten, egy efféle könyv elolvasása után gyakorlatilag az a benyomásunk támadhat, hogy a koreaiak vagy folyton csatároztak a körülöttük lévő nagyhatalmakkal (Kína, Japán és Mongólia), vagy épp belháborúk zajlottak. Inkább néhány szívem szerint való koreai hősről fogok megemlékezni, így rögtön Ko Dzsumongról (주몽, Koreában inkább Tongmjongszongváng 동명성왕), Kogurjó megalapítójáról, akinek eredete mitikus homályba vész.  A Számguk Juszá krónikái szerint például egy hatalmas tojásból született, és i.e. 37-ben alapította meg a Kogurjó Királyságot. Utóneve Íjász Mestert jelent, ugyanis kiváló lovas és íjász volt, ahogy a kogurjó harcosok többsége.

A másik nagy kedvencem Kim Ju Sin (596-673, 김 유신), akinek életét A Silla királyság ékkövében lehetett látni (én nem láttam), már 15 évesen hvarang lett, 18 évesen pedig parancsnok, aztán pedig egyre feljebb lépkedett a ranglétrán. Nagy szerepe volt a Silla Birodalom védelmében, Pekcse és Kogurjó legyőzésében, kivívta Japán és Kína tiszteletét. Alakja számos koreai irodalmi alkotásban megjelenik mint a félszigetet és a koreai népet egyesítő harcos és politikus, érdekesség, hogy figuráját Észak-Koreában negatívnak tartják, mert Kína kegyeit kereste az ország egyesítése érdekében.

Kiemelkedő fontosságú Li Szun Sin (1545-1598, 이 순신), akinek a nevét a japánok elleni Imdzsin-háborúban aratott fényes tengeri győzelmek miatt érdemes megjegyezni. Ő volt az, aki megerősítette a koreai hadiflottát és bevetette a híres kobukszont (거북선), ezt a teknőc alakú hajótípust, amely sajátos kialakításával a Távol-Kelet leghatékonyabb tengeri hadihajója volt. Li Szun Sin általában szerepel a dél-koreai kiadványok legtöbbjében a Szöulban felállított híres szobrával, de ő látható a 100 wonos érmén is, több filmsorozatban is bemutatták életét.

Végül a koreai történelem egyik fontos hőse An Dzsung Gün (안 중근, 1879-1910), aki nem mással végzett egy merényletben, mint a japán Ito Hirobumival, a japán megszállás főrezidensével, ezzel a japán gyarmatosítás elleni függetlenségi törekvések szimbólumává vált, mind észak-, mind dél-koreai filmek feldolgozták történetét.

Csoma Mózes tehát egy hihetetlenül izgalmas és hiánypótló könyvet írt Korea hadtörténetéről, sokat megtudtam a koreaiak harcmodoráról, újabb adalékokat a koreai háborúról, nem mellesleg pedig értékes képanyagot a szerző gyűjteményéből.

Korea történetéről dióhéjban itt írtam: http://koreainyelv.freeblog.hu/archives/2010/10/11/Korea_a_Hajnali_Frissesseg_Orszaga/

Osztályzat: 5 (jeles)

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Lemet már a Solarisnál lezseniztem, és bevallom, kicsit tartottam attól, hogy a Kiberiáda kötet majd messze alatta marad bősz vágyaimnak, főleg, mert valamiért azt gondoltam, hogy ezek úgy mesék, ahogy lenni szokott, egyszervoltholnemvolt és ittavégefusselvéle. Ehelyett azonban egy lélegzetelállítóan szellemes, filozofikus és ugyanakkor könnyfakasztóan kacagtató elbeszélés-gyűjteményt kaptam, amelyben ugyan tényleg vannak kvarclovagok, meg unatkozó királyok, szerelembe bolondult királyfiak, a lehető legvalószínűtlenebb kibersárkányok, de az igazi élvezetet számomra mégis a belecsempészett tudományelméleti, matematikai, filozófiai nyalánkságok adták. És azt is meg kell jegyezni, hogy Murányi Beatrix fordítóként legalább annyit hozzátett a katarzishoz, mint a szerző, csak hogy kedvenc szavaimat idézzem – Robodri, polipolip (ezen jó tíz percet röhögtem), katódicabogár, Bezsongár királyfi (szerelemőrült), volt-nincs feszültség vagy épp a  Kiberáró nevű kiberparipa. De gyakorlatilag bárhol felüthetjük a kötetet, garantáltan arcunkra kerekedik a mosoly.

A novella-fűzér két részből áll, az egyik igazi robotmeséket tartalmaz, míg a másik fele a robotok, különösen pedig két mérnök, Trurl és Klapanciusz kreatív vetélkedéséről és utazásairól szól, akik szintén robotok. És hogy milyenek Lem robotjai? Messze nem olyan ártatlanok, mint Asimov három (plusz egy) törvényén töprengő lényei, inkább elkanászodott banda, akiket a sápatagok, ezek a kocsonyás testű lények (vagyis mi emberek) a saját képmásukra alkottak, vagyis olykor önzők, máskor áldozatra készek, szerelmesek vagy épp kegyetlenek, de mindenképpen szabadok. Szabadok az alkotásra, a gondolkodásra, a világ elrontására és helyrepofozására. A kotnyeles, dicsvágyó Trurl és a kissé higgadtabb, de kellőképp irigy Klapanciusz a legkedvencebb figuráim, Lem, aki amúgy sem fukarkodik az iróniával ebben a könyvében, bennük ábrázolja talán a legélesebben az emberekre jellemző állhatatlanságot, kapzsiságot, a túlzott tudásvágyat, ugyanakkor a bölcsesség, a kreativitás, a határok feszegetésének és a bátorságnak is mintaképei.

A kötetben sok tudományos elmélet, filozófiai kérdés és paradoxon bukkan fel, nagyon élvezetes körítésekkel, így a világ keletkezésére, az univerzum tágulására, a valószínűtlenség valószínűségére ugyanúgy nyakatekert választ kapunk, mint az álom és valóság viszonyára, a túl tökéletes modellek problémáira, vagy épp arra, hogy mi történik, ha a világban minden nagyon jó lesz és mindenki együttérez a másikkal. Képzeljük csak el például, hogy sárkányok, amik ugyan nincsenek, de van némi valószínűségük a létezésüknek egy napon, hála Trurl valószínűségerősítőjének mégiscsak valósággá válnak, és mindenféle szűz királylányokat rendelnek maguknak egy ártatlan bolygón. A megoldás természetesen a sárkányvalószerűtlenítő lesz majd, de hogy a nemlétbe taszítsa Klapanciusz bohó kollégája termékét, még vár rá néhány meglepetés. Aztán a világűr tele van szerelmes királyfiakkal, akik épp az ellenséges robotszépségbe habarodtak bele, így jár Bezsongár királyfi is, akit Trurl egy briliáns találmány segítségével próbál kijózanítani, az Erotronnal. „Az Erotron, más néven Poligamizátor működési elve egyszerű: aki belép a készülékbe, egy csapásra megismeri az egész kozmosz minden nőnemű egyedének bűbáját, varázsát, szépségét, gyengéd suttogását, csókjait és ölelését. Az Erotron teljesítménye hatszáznegyven megaszex, a feszültség kétszázhúsz libid, a szenvedélyemisszió nyolcvanhat kiloamor. A központi smárolóegység kapacitása harmincezer afrodyte (mint ismeretes, az amorizáció egysége az afrodit és az afrodyte). Trurl hosszan fejtegette a királynak, hogy mire való az őrületszűrő, a kimeneti és bemeneti smároló, az ajzóegység és a villámcsapás-automata, amely a hirtelen szerelmesítő tér elve alapján működik. Beszélt az operatív és háttér-amóriákról, a közvetlen hozzáérésről és a ripsz-ropsz áramkörökről. Megmutatta a kiegészítő egységeket: a gyorsflörtölőt, az udvarlásreduktort, a fűzéserősítőt, meg az üvegfülkében levő mérőműszereket, amelyeken pontosan meg lehet figyelni a kiszerelmesítő kezelés lefolyását. Elmondta, hogy a statisztikák szerint az Erotron a szerelmi téboly eseteinek kilencvennyolc százalékában tartós, jó eredményt biztosít, tehát nagy az esély a királyfi megmentésére.”

Szóval mindenre  van találmány, gép, robot, bár olykor megsértődnek, fellázadnak vagy vallásokat ötlenek ki, de vajon nem ilyenek vagyunk-e mi mindannyian? Lem robottörténeteiben olykor a sok kacagás közepette egy-egy könnycsepp is legördül, mert a görbe robottükörben bizony önmagunkat, sápatag mivoltunkat láthatjuk viszont.

Mindenkinek nagyon ajánlom ezt a könyvet, okos, muris, szórakoztató és tanulságos!

Osztályzat: 5*** (zseniális)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Különleges és a magyar (fordítás)irodalom első kortárs koreai verseskötetét jelentette meg a Pluralica kiadó, és szerintem nem is választhatott volna bölcsebben, amikor Lee Gil Wonra (이 길원) esett a választásuk. A gyönyörűen kivitelezett, kisalakú kötetecske ugyanis nagyon koreai hangulatvilágú, ám témája olyannyira univerzális, hogy mélyen megérinti, gyönyörködteti, ugyanakkor el is szomorítja, megrendíti az olvasót, tartózkodjék az épp a világ másik felén. Szóval repes a szívem.

A kötet eredeti címe Alkonyat, ami egyben utal az alaptémára, amely az elmúlás, az idő folyása, elszámolások, búcsúvétel a szülőktől, magány és számadás, tehát nem egy könnyed hangvételű daloskönyvet kapunk, jóval inkább őszi estékre, elmélyülésre szánt éjszakákra való olvasmány. Nagyon sok szép költői képet találtam, amelyek pompásan festették meg a csodálatos koreai hegyeket (Jumjong, Halla), tavakat, folyókat, de feltűnnek benne úgy a főváros (Szöul, Inszadong), mint a kis Origol (오리골) falu, ahol a költő édesanyja él. Formailag is sokszínű kötetet vehetünk kézbe, ritmusos verseket váltják prózaversek, különösen érdekesek a költő jegyzetei, melyek sokszor egy-egy zeneművet kapcsolnak az adott költeményhez. A könyv végén pedig egy interjút is olvashatunk a költővel életről, vallásról, a koreai irodalomról. (Az alábbi idézetek Lee Gil Won: Napfénypalást, Pluralica, Bp. 2011. (Hangolás; 2.) kötetéből valók.)

A kötet a címadó verssel nyit, amit a fordítók egy nagyon szép, de szerintem az eredetinél optimistább hangzású szóval fordítottak, a különben nagyon poétikus napfénypalásttal. Az alkonyat szerintem jobban kifejezi valaminek a végét, a kifulladását, vagy akár a lenyugvást, noha ez a vers épp az újjáéledés/újraéledés vágyát fejezi ki nagyon szép természeti képekkel: „…amint hátán fénnyel a folyó,/úgy folynék én. Úgy élnék újra.” (7. p.) A felütést követően a kötet négy ciklusra oszlik, az első az Önarckép, de nagyon érdekes, hogy az egyes cikluscímek pároldalán egy-egy koreai szótag kapott helyet, amit viszont nem fordítottak le, így az első ciklusnál ez a szótag a 화, ami azt jelenti, hogy düh, bosszúság. Ez önmagában is érdekes kontextust kínál az önarckép-ciklushoz, de különösen az első Önarckép c. vershez, amelyben a költő egy olyan személyként ábrázolja önmagát, aki tulajdonképpen dühös, mindennap kardot élez, amit a keblében rejt el, de amikor tényleg használnia kellene, inkább önmagába mélyeszti. „Így élek./A kard mellemben/használhatatlan fegyverem.” (11. p.) – egyszerre harcos és mégis kiszolgáltatott önmagának, sebzett. A másik nagyon szép önarckép-vers az Önarckép koreai maszkban, amelyben a költő olyan színészként ábrázolja magát, aki hagyományos koreai, ún. 하회탈-t hord, míg valódi érzéseit e mögé kénytelen elrejteni. A hagyományos koreai maszkokról azt kell tudni, hogy nagyon murisak, és expresszív érzéseket fejeznek ki, a maszkjátékok célja pedig mindig a nevettetés. „Bár lényem aggódás tüzében ég,/elég szemem eltakarnom, hogy sok néző jót kacagjon.” (14. p.) Az egyik kedvenc versem a Meditáció apám ginkómagjai felett, az egész versből sugárzik az édesapa iránti tisztelet és szeretet, különösen az apa roppan erejének ábrázolása döbbenetes:

„Sűrűn habzott, sziklát vájt,

tisztából zavarttá lett,

s mikor a folyó elérte a tengert,

végre lecsendesedett.

Apám folyóként élt e tájon…”

…

„…hátán cipelte a napnyugtát.” (16. p.)

A második ciklus címe Meditáció felhőről, a pároldalon a 하 szótaggal, aminek tudtommal különösebb jelentése nincsen, csak mint felkiáltás használatos. Ez a legrövidebb ciklus, benne öregség, halál, koporsó, naplemente, elmúlás, szóval ez sem egy könnyed darab. A címadó vers épp az anya halálának állít emléket, utalva az előző versre: „Anyám felhővé vált,/s apám felett lebeg, aki folyóvá lett.” (31. p.). Édesanyját szútraolvasó buddhista asszonyként ábrázolja, aki családjáért aggódik, ugyanakkor mégis megközelíthetetlen, megismerhetetlen maradt.

A harmadik és egyben kedvenc ciklusom címe Kutya, a párlapon is ez a szótag áll (개), és nekem európainak talán épp egy vidám, farokcsóváló jószág képződne meg a szemem előtt, de Koreában a kutya inkább egyfajta ambivalencia jelképe, egyszerűen azért, mert Koreában létezik úgynevezett húskutya, vagyis amit csupán a húsáért tenyésztenek. Ugyanakkor ugyanúgy tartanak ölebeket, házőrzőket, harci kutyákat, terelőket, mint bárhol másutt – ezt a kettősséget írja meg Lee Gil Won a kutya-ciklusban, ennek legütősebb darabja talán az első kutya-vers, ami félig prózavers, míg az utolsó sorok vers formájúak (ez különben Lee egyik legsajátosabb formája, az utolsó sorok mindig húznak egy nagyot a kedves olvasón). (Különben ezekből a versekből ismertem meg Korea nemzeti ebét, a jindót (진도), érdemes olvasni róla: http://www.haziallat.hu/kutya/kutyafajtak/koreai-jindo-kutya/3686/)

Már-már tanmese az egyik kedvenc darabom A Taurus-hegyi sas, melyben a sas csak a beszédes darvakat kapja el, míg az öreg darvak inkább egy követ cipelnek a szájukban, hogy elkerüljék a veszedelmet. A vers nem épp burkoltan társadalomkritikát fogalmaz meg, hadd ne bontsam most ki. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, hogy mennyire jól megfogalmazott, éles versek vannak ebben a ciklusban, rettentően tetszett a költő csapongása a magasztosabb témák, képek és az egészen profán (szellentés) vagy meghökkentően populáris metaforák közt. Egyik kedvencem, melyben Korea egyik populáris ikonja tűnik fel: „Oly simák,/mint Hjori köldöke körül a bőr,/melyet forróvérű fiam úgy imád.” (63. p.) Nos, az imádat tárgya, a simaság netovábbja Lee Hjori énekesnő köldöke, amely a Fehér fenyők a Jumjong-hegyen versben tűnik fel.

A negyedik ciklus címe Miért táncolok? (szó szerinti fordításban: a táncolásom oka), a párlap szótagja pedig mi más is lehetne, mint a tánc (춤), de ezúttal sem a felszabadult táncra, bolondozásra kell asszociálni, a címadó vers nem ad konkrét magyarázatot a tánc okára, inkább egyfajta metafizikus síkra viszi a költeményt: „…nekem a tánc verejtéke ugyanaz,/mint nyírfáknak a kék holdfény.” (81. p.) Ebből a ciklusból már csak egy verset emelek ki, mert így is hosszú vagyok egy poszthoz képest, és ez az Amikor elrontottam az első versszakot, ezt inkább leírom, mert rövid:

Csak amikor kitettem a pontot,

vettem észre, hogy milyen kevés

az írásjel életem szavakkal írt görbéjén.

Ahogy elmentél, találkáink emléke

kocsonyaként remegett a múlt tányérjában.

Kellett volna egy saját nyelv, amikor elrontottam az első versszakot. (88. p.)

Amikor ezt a kis kék könyvecskét, amit esténként, lefekvés előtt olvastam, a végére érve becsuktam, úgy éreztem kaptam egy darabkát Koreából, annak egy fájdalmasabb, öregedőbb, érzékenyebb, belsőségesebb részéből. Köszönet a fordítóknak, akik nagyszerű munkát végeztek, Balogi Virágnak és Weiner Sennyey Tibornak, a versfordításokat a koreai eredetivel pedig Osváth Gábor vetette össze, és ha ő nem kekeckedik, hogy go-nak fordítják a baduk-ot, akkor én se fogok :P.

Osztályzat: 5* (magával ragadó)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Kezdjük azzal, hogy ezt nem gondoltam volna Oates-ról. Mármint hogy így ír, ilyet ír, meg egyáltalán. Kamaszkoromban a Bellefleur-t olvastam tőle, az is nagyon szuggesztív, beszippantó darab, de inkább a gótikus rémregényekkel mutat rokonságot, legalábbis ahogy az emlékeimben él, mintsem a társadalomkritikával, vagy a személyes kálváriák tanulságaival.

A Luxusvilág azonban egészen más – egy magát gyilkosnak nevező tizennyolc éves fiatalember emlékirata tizenegy éves koráról, annak minden szorongásáról, lelki nyomoráról és végül egy állítólagos anyagyilkosságról. Richard egy dúsgazdag házaspár nem különösebben kívánt gyereke, gyakorlatilag semmi mást nem várnak tőle, mint hogy simuljon bele a környezetbe, ne zavarjon vizet és az IQ-ja legyen kicsivel magasabb, mint az elbűvölő édesanyjáé. Richard természetesen borzasztóan szenved ettől az elhanyagoltságtól, egyre magányosabbá válik, míg végül úgy dönt, hogy kivívja magának azt a bizonyos bűzlő szabadságot, és merényletet tervez az épp akkor harmadjára is megpattanni készülő anyja ellen.

Az egész történet talán legérdekesebb figurája Nada, Richard anyja, aki nemcsak neki, hanem az olvasónak is kész rejtély (noha a narráció miatt nem tudjuk nem a fiú szemén keresztül szemlélni a történteket). Nada ugyanis egy jó írónő, reményteljes művészi karrier előtt áll, Richard időnként el-elcsíp egy-egy mélyenszántóbb beszélgetésfoszlányt, ugyanakkor Nada mélységes nyomorból jött (állítása szerint), ezért a pénz nyújtotta biztonságot tartja a legfontosabbnak, minden más csupán kellék. Így szegény Richardunk is, aki ebbe szépen bele is zakkan. Szerintem a történet egyik legnagyobb fordulata, amikor a fiú életében először olvassa el anyja egyik novelláját, a Molesztálókat, amit a regény teljes hosszában közöl is – ez a szöveg ugyanis az anya olyan dimenziót fedik fel, amelyek addig teljesen ismeretlenek voltak a fiú számára és gyakorlatilag újra kell értelmeznie mindazt, amit addig anyjáról tudni vélt.

Muszáj írnom arról is, hogy ez a regény valami eszméletlen fifikásan van megírva. Egyrészt posztmodern, de mégis jól olvasható, teli van elbizonytalanító tényezőkkel, részben a visszaemlékezés pontosságára tett utalások miatt, részben meg a narrátor hangsúlyozott önkényessége miatt, vagyis hogy mi kedvesolvasók, kénytelenek vagyunk azt elhinni, amit mond. Mindezek ellenére a gyilkosság számomra kétséges, mert ő maga sem talál jó magyarázatot a fegyver eltűnésére, ugyanakkor egy logikusnak tűnő pszichológiai interpretációt kínál. Másrészt a regényben minimalista elemek is felfedezhetőek, gyanítom ez a könyv Bret Easton Ellis polcán is ott van, Clay (Nullánál is kevesebb) pedig Richard egyenes ági leszármazottja. Sőt, az Ellisnél olyannyira imádott stílusjegyek már itt is felfedezhetőek, így a kvázi szenvtelen leírások, a felszínes csevely között felbukkanó meghökkentően mély gondolatok vagy épp az emberek eltűntethetősége, gondolok itt arra a jelenetre, mikor Nada és férje azon vitatkozik, hogy az ismerőseik vajon meghaltak-e vagy még élnek, vagy hogy nem képesek beazonosítani a szomszédjukat. Ugyanakkor Oates nem bíz mindent az olvasóra, sokat magyaráz, pszichologizál és ez nekem nagyon tetszett.

Osztályzat: 5*** (torokszorító)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Erről a könyvről olyan nehéz írni, hogy sokáig filóztam, tegyem-e. Szabó Magdáról már máskor is elárultam, hogy megviselnek a regényei, nos, a Disznótor is olyan, sőt még olyanabb. Az biztos, hogy eddig ez volt a legnehezebb regénye, a narrációs bravúrjaival olykor teljesen összezavart, nehéz volt kibogozni, ki kivel mikor. A fejezetekben egy-egy szereplőt állít középpontba, de mégsem monológokat ír, hanem hagyja, hogy belebeszéljenek más szereplők, így az egész egy nagy zsongássá áll össze a fejemben, amiben ráadásul egyesek hol gyerekhangon, hol felnőttként szólalnak meg. Szóval figyelni kell. Ráadásul így szinte képtelenség eldönteni, ki a hunyó, mert előbb-utóbb mindenkinek a motivációja világossá válik, nehéz ítéletet mondani bárki fölött is.

A regény egy családról szól, a családon belüli tragédiákkal, elfojtásokkal terhes kapcsolatokról, tékozló fiúról, családi hagyományokkal való szakításról, visszatérésekről. Sok szereplő tűnik fel, nem árulok el nagy titkot, egyik sem igazán boldog, a család közege egyszerre fojtogató és védelmező. A középpontban talán mégis János és Paula kapcsolata burjánzik, egy jó nagy megcsalással a közepén. Jánosnak bizony metszenie kell, és nem a címbéli disznót fogják kivéreztetni. A legszimpatikusabb figura nekem Győző volt, pedig közutálatnak örvend családja körében, elbűvöl, ha egy ember szeret dolgozni, de nemcsak a sztahanovizmusáról van szó, hanem az érzékenysége és az igazságszeretete is vonzó, jelleme mégis talán a legmeggyötörtebb lelket takarná. Szerintem kevés olyan sokkoló dráma van az irodalomban, mint épp az a jelenet, amelyben Győző elveszíti a hangját.

A történet itt is sokkoló véget ér, de ugyanakkor meg is higgad, elernyed és Anti, János fiának befogadásával, a szappanos szakmát szimbolizáló bőrsüveg előkerülésével tudható, hogy ha nem is a harmónia áll helyre, de megoldódik sok feszültség.

Osztályzat: 5 (mint mindig)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Kim Mandzsung (김 만중) a koreai irodalom klasszikus szerzője, nevéhez sokáig az első koreai nyelvű regény megalkotását fűzték, míg kutatások ki nem derítették, hogy fő művének, a magyarul Pajzán álomnak fordított regényének eredetije kínai nyelven íródott. A koreai irodalom ugyanis nagyon sokáig a kínai irodalom hatása és a kínai írás hegemóniája alatt állt, a szövegek nagy részét egészen a 20. század elejéig leginkább klasszikus kínai nyelven (venjen, koreaiul: hanmun) írták.

Kim Mandzsung 1637-ben született Kvangszanban és 1692-ben halt meg Namhe városában. Élete igencsak hányattatott volt, édesapja a kínai mandzsu megszálláskor öngyilkos lett, nagy műveltségű édesanyja nevelte, aki komoly hatással volt irodalmi érdeklődésére és pályájára. Tehetsége és szorgalma folytán igen hamar magas rangú tisztséget vívott ki az udvarnál, 1674-ben ő is részt vett a korabeli Korea térképének megalkotásában. 1687-ben azonban politikai okokból száműzték, ekkor kötelezte el magát az írás mellett. Szépirodalmi munkái mellett, irodalomkritikai műveket is írt, versei elvesztek. Fennmaradt művei: A kilencek felhőálma (구운몽), Szá asszony hányattatásai Délen (사씨 남정기), Szopho irodalmi vázlatai (서포 만필), Szopho háza (서포 집) és a Kosiszok (고시선).

Magyar nyelven leghíresebb és roppant élvezetes regénye, a Kilencek felhőálma olvasható, mely 1990-ben jelent meg és különlegességét növeli a kiváló fordítás mellett (Harsányi Éva, versek fordítója Kalmár Éva és Tandori Dezső, szaklektor Mártonfi Ferenc), hogy a kötet jó minőségű koreai festményeket is tartalmaz (ezek egy része az Egy szépség arcképe c. koreai filmben is látható). A magyar címfordítást, Pajzán álom, a fordító az eredeti címben megbúvó kétértemű szimbolikával okolta, ugyanis az eredeti címben (Kilencek felhőálma) szereplő felhő számos jelentése között egy sikamlósabb metafora is szerepel. A regény műfaját tekintve az álomregényekhez tartozik, vagyis a történet végén a főhős, Szongdzsin felébred és levonja a tanulságot.

Mindezek ellenére a Pajzán álom c. regényben nincs fülledt erotika, a klasszikus regényekhez hasonlóan a szerelmi jelenetek ábrázolása igen finomra sikeredett, az áthallások kibontása a vájtfülű olvasóra van bízva. A történet pedig csak részben szól szerelemről, a regény egyrészt a Tang kori (9. század) Kína idillikus és optimista képe, másrész pedig egy buddhista tanmese. Főhőse Szongdzsin a fiatal és szép szerzetesfiú, aki remeteként él mestere mellett a hegyekben, és Buddha tanaiba mélyedve a tökéletesség felé törekszik. Egy nap azonban mestere elküldi az ifjút a sárkánykirályhoz, hogy tisztelegjen a nevében, de Szongdzsin vendéglátója nem fukarkodik a borral, így az ifjú kissé illuminált állapotba kerül, így indul vissza a remetelak felé. Ezenközben a Déli Orom úrnőjének, Vej asszonynak nyolc tündérlánya is elindul, hogy tiszteletét tegye a bölcs Mester előtt. A fiatal lányok persze elcsavarognak útközben, végül pedig egy hídon találkoznak a kicsit pityókás Szongdzsinnal, és könnyed kis flörtbe kezdenek. Amikor Szongdzsin hazatér remetebarlangjába, képtelen kiverni fejéből a szépséges lányokat, meginog elhatározását illetően, már nem is látja olyan vonzónak Buddha követését. Mestere ekkor büntetésből halandóvá teszi és a metafizikus világból leveti a földre, ahol Szojuként születik újjá. A regény nagy részét Szoju kalandjai teszik ki, ahogy sorsa előbb-utóbb újra összehozza a nyolc lánnyal, akikre hasonló büntetést mértek. Történetük során megismerhetjük a paloták életét, sokat ír a nők helyzetéről, főhősnői (így Drágakincs vagy Holdsugár) kivételesen műveltek, határozott és többnyire igen csintalan karakterek, akik igyekeznek a szép Szoju kedveseivé válni. A háborúk, diplomáciai manőverek és szerelmi játékok mellett a regényben, különösen a végén a buddhizmus igazságára való rátalálás kap hangsúlyt. Idős korukra szereplőink megvilágosodnak és elhagyják a hívságos életet.

Felhasznált irodalom:

김만중 In: 위키백과 [online] <http://ko.wikipedia.org/wiki/%EA%B9%80%EB%A7%8C%EC%A4%91> [letöltve: 2010. 01. 27.]

cotta: Kilenc álom, szemérmesen [online] <http://konyvkukac.freeblog.hu/archives/2010/12/14/Kilenc_alom_szemermesen/> [letöltve: 2010. 01. 27.]

Kalmár Éva: Utószó In: Kim Mandzsung: Pajzán álom, Európa, Bp., 1990. 353-366. p.

Kim Mandzsung [szócikk] In: Világirodalmi Lexikon. 6. köt., Akadémiai Kiadó, Bp., 1979. 266. p.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!