olvasás, kukacoskodás

Ez a szövegmonstrum pedig Roger Martin du Gard Thibault családja, Európa talán legklasszikusabb klasszikusa. Mondják, a Háború és béke mellé kell tenni, nemcsak mert ugyanolyan hosszú, hanem mert ugyanannyira akar sokat. Így a szövegözön felénél azt gondolom, hogy ugyan más perspektívával, de talán du Gard-nak valóban sikerült megalkotnia egy nagy regényt, amely igyekszik bemutatni a századforduló és az első világháború polgári világát, ám Tolsztoj remekével ellentétben nem jelennek meg benne a szegényebb néprétegek és egyelőre (1-6. könyv) a történelem sem játszik akkora szerepet, bár nyilván majd fog.

Természetesen, mint bármely ezer oldalas vagy annál is hosszabb regény esetében, itt is vannak unalmasabb, vontatottabb részek (pl. a századforduló kávéházi és szerelmi élete annyira engem nem izgat), de du Gard kárpótolt intellektualizmusával, remekbe szabott párbeszédeivel az élet nagy kérdéseiről és nem utolsó sorban kiváló karaktereivel.

A regény kezdetben művészregénynek tűnt, meg is riadtam, hogy én ebből nem fogok 2000 oldalt kibírni, de szerencsére később leszakad erről a vonalról. Az első könyvben megismerkedhetünk Oscar Thibault-val, a szemforgató, katolikus, jómódú polgárral, aki minden kegyetlen lépéséhez az egyház áldását zsarolja ki és aki lázadó művészfiát, Jacques-ot javítóintézetbe záratja, mert az megszökik a kollégiumból Daniellel, egy másik polgárcsalád fiával. Jacques és Daniel közt forró (már-már meleg) barátság szövődik, melyet a művészetimádat és rajongás köt össze, no meg egy közös szökés a felnőttek világából egyenesen Marseille-be. Daniel de Fontanin és az egész Fontanin család képviseli a liberális-demokratikus eszméket, ezért különösen nagy szálka Thibault szemében Jacques kapcsolata.

Antoine, Thibault másik fia szinte tökéletes ellentéte Jacques-nak, józan, higgadt, orvosnak készül és ő képviseli a racionális princípiumot, önmagát mint pozitív embert határozza meg, aki hitét korán elvesztette. Kettőjüket mégis összeköti a Thibault-hév, a törekvés és a becsvágy, erre ösztönösen ráéreznek, ezen felül pedig a kölcsönös, bár olykor ellenszenvbe is átcsapó testvéri szeretet.

Jacques tehát börtönbe kerül, ahol magányra kárhoztatják, nem engedik olvasni (ezzel aztán könnyedén meg is törik) és szexuálisan zaklatják. Ezekből az állapotokból ragadja ki Antoine egyik rajtaütésszerű látogatása alkalmával.

A harmadik könyv, a Nyári napok volt talán eddig a legvontatottabb: szerelmi bonyodalmak, feltűnik Jacques életében két nő, a szűzi, intellektuális Jenny (akit persze hisztérikusnak ábrázol du Gard – egyszerűen képtelen vagyok felfogni, miért kell okos nőket pszichopatáknak beállítani) és az egzotikus, érzéki, délies Gise, akik közt őrlődik, végül megint megszökik. Antoine viszont a sok egyéjszakás kaland után végre ráakad egy igazi szeretőre, Rachelre (meglehetősen bizarr körülmények közt, egy ütőérműtét közben), de aki aztán lelép Afrikába egy korábbi szeretőjéhez.

A negyedik könyv Antoine egy napját írja le, egyik betegtől a másikhoz rohan, így ismerhetjük meg a századelő párizsi népének különböző rétegeit, az árva gyerekektől a szifiliszes polgárig.

Az ötödik és hatodik könyv tetszett eddig a legjobban, Jacques újra előkerül Lausanne-ból, ahol újságírással foglalkozik, de publikálja saját múltjáról szóló novelláját is a La sorellinát Jack Baulthy néven. Ezt a szöveget az olvasó is részben megismeri, Antoine szemén keresztül, aki ebből próbálja rekonstruálni Jacques motivációit az eltűnése előtt. Ezekben a könyvekben kerül említésre a politika is, de egyelőre csak megsejtjük, hogy Jacques valamiféle baloldali szervezkedésben van benne. A könyvek nagy része Oscar Thibault haldoklását és halálát írja le, ami szerintem az egyik legjobban sikerült rész, nagyon őszintén, olykor nyersen ábrázolja a tudat felvillanásait, a test romlását, a kegyetlen rohamokat, a kiszolgáltatottságot, a környezet kétségbeesett reakcióit (szinte várják a halálát, a megkönnyebbülését, sőt végül Antoine eutanáziát követ el). Nagyon megrázó és sokkoló a halál ilyen közvetlen leírása, szinte rémítő.

A temetést követően Antoine és Vécard abbé beszélgetése zárja a hatodik könyvet, ahol összecsap a vallás és a rend a scientifista antiklerikalizmussal.

Huhh, jó hosszú voltam, pedig rengeteg eseményt, jelenetet nem írtam le, de legalább marad bőven újdonság az olvasóknak is.

Folyt. köv.

Osztályzat: 5 (eddig jeles)