olvasás, kukacoskodás

Olykor úgy érzem, nem szabadna újraolvasnunk kamaszkorunk kedvenceit, mert olyan sokat változunk, formálódunk, hogy korábbi, merészen kultikusnak billogozott könyveink fölött tűnődve értetlenkedünk: mi is volt ebben anno olyan döbbenetes, olyan atomi? Valahogy így vagyok most imádott kultregényemmel, Ken Kesey Száll a kakukk fészkére c. szövegével, merthogy folyton bosszankodtam fölötte.

Az persze világos, hogy a nyers társadalomkritika eszelősen jó benne, ahogy görbe tükröt tart az amerikai álomnak egy pszichiátriai osztály képében, ahol egészen szadisztikus módszerekkel törik meg az amúgy is ingatag személyiségeket, porig alázzák azt a kevés öntudatot, amelyet ezek a problémás, bénult, de ugyanakkor rém mulatságos emberek igyekeznek megtartani, megerősíteni. A főhős, McMurphy egy torz Krisztus-figura, aki a férfiasság/tökösség megtestesítője és egyszerre játssza a bomlasztó szerepét azzal, hogy felrúgja a biztonságos és jól megszokott házi rendszabályzatot, de egyben erősíti, gyógyítja is a „betegeket” azzal, hogy kirángatja őket pszichotikus nyomorukból, és újra emberré teszi őket. Ellenpólusa Ms Ratched, a vaskezű Főnéni, aki mindent megtesz azért, hogy pácienseit továbbra is kalitkába zárja, elnyomja, vagy ahogy McMurphy fogalmazza meg, kasztrálja őket és természetesen, elsősorban vörös, szőrmók hősünket kívánja megtörni.

A történet narrátora különben egy óriásira nőtt indián, Bromden, aki így második olvasásra sokkal jobban tetszett, mert múltidézései, hallucinációi az Üzemről, a Gépezetről sokkal többet mondtak most, mint húszévesen, amikor még azt gondoltam, nincsenek ilyen láthatatlan kis huzalok a falakban, amivel igazgatni lehet másokat hatalommal.

Viszont rémesnek találtam, hogy a könyv tobzódik a szexizmusban, ez például tíz éve nem tűnt föl. Hogy Ms Ratched maga a megtestesült gonosz, aki kisszerű, hatalomvágyó és ultrakonzervatív, ehhez kétség nem fér, de Kesey ennek okát egyértelműen abban látja, hogy elfojtja szexualitását (McMurphy folyton a nagy melleivel húzza és párharcukat egyértelműen szexuális aktusként, viadalként emlegeti), ezt különben egy fiatal lánnyal mondatja ki, aki szerint „…minden hajadonnak maradt ápolónőt el kellene bocsátani, ha a harmincötöt elhagyta.” Az is kiderül, hogy a férfi ápoltak legtöbbje nők miatt vonult be az intézetbe, vagyis matriarchális elnyomás áldozatai, egyikük dadogással küszködik, mert az anyja domináns, másikuk betegesen féltékeny és kisebbrendűségi komplexusa van a feleségével szemben. A könyvben a nők: mellek és muffok, fapinák vagy kurvák, festett körmeik vércsöppek és ha megtartják saját nevüket férjezettként, egy egész indián törzset ítélnek halálra – kissé erős, nem?

De ha ettől eltekintünk, amennyiben képesek vagyunk erre, jó könyv a Száll a kakukk…, szeptemberi olvasókörünk témája lesz (akit érdekel kattintson ide: http://groups.google.com/group/varazshegy-olvasokor), izgatottan várom a többiek véleményét.

Osztályzat: 4 (jó, de…)