olvasás, kukacoskodás

Nekem Iránról mindig egészen sztereotipikus elképzeléseim vannak: csadoros nők, szakállas férfiak, iszlám szigor – ilyesmik. Aztán olvastam a Persepolis-t, ami egy klassz képregény és számomra reveláció értékű volt mindaz, amit megtudtam az iráni történelemről és az iráni életről (tök jó, hogy ezt nem kell leírnom, mert ’egy ember’ megtette a blogjában: http://konyvekplusz.blogspot.com/2009/06/marjane-satrapi-persepolis.html). Kiderült, hogy imádják Michael Jacksont és a Doorst, rajonganak a jó filmekért és Azár Náfiszi A Lolitát olvastuk Teheránban c. könyvéből arra is fény derül, hogy mennyire élvezik az angol irodalmat és két pofára zabálják a kávés fagyit.

A könyv valójában Náfiszi, egy angol irodalmat tanító értelmiségi nő emlékirataiból áll össze, négy fejezetét négy legkedvesebb írója köré tematizálja: Nabokovhoz, Fitzgeraldhoz, Henry Jameshez és Jane Austenhez. Náfiszi az Iráni Iszlám Köztársaság megalakulása után, feladva állását, egyfajta olvasókört szervez, melyen angol/amerikai regényeket tárgyal hét tanítványával, beszélgetéseikből az izgalmas interpretációk mellett az iráni nők és értelmiségiek szörnyű sorsa, rettegéssel teli hétköznapjai is kikerekednek, a könyv mégsem panaszkönyv, s bár sokszor elpityeredtem, valahogy mégis reménykedő/keltő a vége.

Az első fejezet még a Köztársaság előtti liberális időkre emlékszik vissza, amikor szabadon hozzáférhetőek voltak a nyugati irodalom gyöngyszemei, kendő nélkül járhattak a nők, az egyetemen koedukált csoportokban tárgyalhatták meg olvasmányaikat a hallgatók, és nem kellett lépten-nyomon attól tartani, hogy egy kikandikáló hajfürt miatt megvesszőznek vagy szüzességi vizsgálatok sorának vetnek alá. Az olvasókörön minden nő megszabadul kötelező ruhadarabjaitól, „színekben törnek ki” és megalkotják a maguk Woolf-i saját szobájukat – engem nagyon megragadott ez a bizalmas légkör, hasonlított a mi olvasókörünk estjeire. Ezek az órák jelentették a lányok és Náfiszi számára is a határtalan szabadság lehetőségét egy olyan országban, amely minden választási lehetőségtől megfosztja polgárait, ahol a filmek főcenzora vak (hangfelvételről cenzúráz) és ahol a gyerekek kényszeresen jelentenek szüleiknek illegális (erotikus) álmaikról. (Minden, amit Iránról olvastam ezekről az időkről Orwell és Zamjatyin disztrópikus világát juttatta eszembe.)

Egészen meghökkentő volt, hogy az iráni nők egy percig nem botránkoztak meg Nabokov Lolitáján (emlékszem, hogy nálunk sokan nem voltak hajlandók elolvasni, szerintem álszeméremből), talán mert náluk épp akkoriban kilenc év volt a házasodási korhatár, így a tizenkét éves Lolita elrablása annyira nem volt megbotránkoztató számukra. A csoportot jobban lekötötte egy olyan olvasat, amit mi anno nem is érintettünk, ti. hogy az egyik individuum életét egy másik egész egyszerűen, eltulajdonítja. A személyes múlt hiánya nyomasztotta a legtöbb iráni nőt és értelmiségit, hogy önmagát csak más szemén keresztül képes megkonstruálni, nem ápolhattak intim viszonyt önmagukkal, testükkel - mindez az Iráni Iszlám Köztársaság tulajdona volt.

Fitzgerald A nagy Gatsby regénye, melyet épp a forradalmi idők kellős közepén tanít Náfiszi, teljes fölháborodást vált ki a konzervatív, Khomeini ajatollah elvakult hívei körében, ezért szó szerint egy bírósági tárgyalást szimulálnak egy előadás alkalmával. A harmadik részben Irán háborúban áll Irakkal, Náfiszi, Beauvoir-hoz hasonlóan, még bombatámadások közben is James Daisy Miller-ét olvassa, a regények ekkor inkább egy nyugalmas szigetet, a normalitás izolált kuckóját jelentik számára egy teljességgel felfordult világ közepette. Austentől pedig bátorságot tanulnak és önismeretet, lehetséges, hogy újra kellene gondolnom mindazt, amit most Austenről gondolok (pl. hogy unalmas), mert az iráni nők egészen elképesztő módon rajongtak érte, könyveinek szerkezetét a tánchoz hasonlították. Még táncoltak is hozzá.

A könyv persze nem csak a nők sorsáról számol be, némiképp érinti az értelmiségi férfiak helyzetét is, akik nem alakíthatnak ki intellektuális kapcsolatokat nőkkel, nem nézhetnek szerelmük szemébe és elvárás a szakáll viselése. A valódi iszlám hívők szintén nem voltak elragadtatva a vallás és az állam összefonódásától, az iszlám nők fátyolviselése szakrális aktus, kötelezővé tétele éppen ezt az isteni kapcsolatot tette egyszerű politikai jelképpé.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, amely egyszerre szól az irániak méltatlan, elnyomott helyzetéről, a nők szenvedéseiről, ugyanakkor Teherán szépségéről és mindenekelőtt az olvasás hatalmáról, arról a mérhetetlen szabadságról, amit ezek a könyvek adnak, melyekből reményt, bátorságot és kifogyhatatlan örömet merítenek.

Szamárfül is olvasta:

http://murci.blog.hu/2009/06/16/aktualis_55

Kicsit másképp:

http://www.nokert.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=178:elet-es-irodalom-iranban&catid=8:koenyvajanlok-es-kritikak&Itemid=16

Osztályzat: 5* (döbbenetes)

Eddig 3 komment érkezett ()

• 1.  cseri
  2009. 10. 07. 16:58

  Na jó, legközelebb nem hagyom a könyvtárban. :)

• 2.  Harkai Daniella
  2009. 10. 08. 8:17

  Nem fogsz csalódni benne, bátran ajánlom. Azt el is felejtettem beleírni ebbe a borzasztóan hosszú ajánlóba, hogy Náfiszi gyönyörűen ír, nagyon szuggesztív a stílusa, szívmelengető, ahogy a kedvenc könyveiről értekezik, olyannyira hogy most muszáj a Daisy Millert olvasni.

• 3.  murci/szamárfül/pável
  2009. 10. 09. 12:58

  nahát, végre terjed a híre :)

Mondj valamit

A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz.

Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel.